12. Fejezet ~ A farkasokkal táncoló

Alison szemszöge:

Az épületbe belépve sötétség fogadott. Nehezen tudta megszokni a szemem. Lépteim hangját az ódon falak visszhangozták. Szorosan Dean sarkában voltam. Hangtalanul mozgott, olyan volt, mint ha a kiszemelt prédára most akarná rávetni magát. Hirtelen megtorpant és felém fordult.
- Merre kell menni? – kérdezte.
- Az első emeleten van.
- Jól van. Maradj mindig mellettem és eszedbe se jusson őrültséget csinálni – parancsolt rám Dean.
- Tudod, nem én kértelek, hogy velem gyere – kaptam fel a vizet.
- Ja, de ha nem jövök veled, kitudja milyen bajba kerültél volna – mondta ingerülten.
- Nem vagyok, már öt éves tudok magamra vigyázni – mondtam dühösen.
- Ja, látom.
- Most ezen fogunk veszekedni vagy vége csinálunk is valamit? – mondtam és Dean-t kikerülve a lépcső felé mentem.
Az emeleten megkerestük Joe irodáját és betörtünk oda.
- Figyelj, hogy jön-e valaki én addig megkeresem, amiért jöttünk – mondtam Dean-nek. Átkutattam az összes szekrényt és fiókot, de nem találtam bennük semmit.
- Na, találtál valamit? – kérdezte Dean és odajött hozzám.
- Semmit sem – mondtam szomorúan. Kihúzta az alsó fiókot, hogy ő is megnézhesse annak tartalmát.
- Nézd csak – mutatott a fiókra. – Ez nem mélyebb szokott lenni?
- Lehet, nem tudom.
- Szerintem meg igen – mondta Dean és elkezdett keresni valamit a fiók alján. – Meg is van. Rejtett ajtó – mondta és egy sárga irattartót tartott a kezében.
- Add ide! – mondtam és kikaptam a kezéből az irattartót.
- Na, mit ír?
- Semmi fontosat csak könyvelés. Úgy látszik, hogy feleslegesen jöttünk ide.
- Ja, de most mennünk kell – mondta Dean.
Már a földszinten voltunk mikor Dean ismét megtorpant.
- Jön valaki. Van más kijárata az épületnek?
- Nem tudom, de az udvar, ahol a lefoglalt kocsikat tárolják, az az utcára nyílik.
- Remek – mondta Dean.
A hosszú sorokban kígyózó kocsik között vágtunk át mikor morgásra lettem figyelmes. Lassan megfordultam és szembe találtam magam egy nagy németjuhásszal. Elkezdet rám mérgesen ugatni. Fogait élesen csattogtatta, szája habzott. Rám akarta vetni magát. Dean elém ugrott és belerúgott a kutyába. A kutya a földre esett, de pár másodperc múlva ismét támadni készült. Ebben a pillanatban Dean zöld szeme megvillant és a kutya nyüszítve rohant el.
- Ez meg mi volt? – kérdeztem Dean-t.
- Semmi csak értek a kutyákhoz – mondta egyhangúan és megvonta a vállát.
- Aha persze – tudtam, hogy valami nincs rendben, de nem firtattam tovább a dolgot.
Átmásztunk a kerítésen és visszamentünk a kocsihoz, de Alice már nem volt ott. A műszerfalon egy nevemmel ellátott cetli volt. Széthajtogattam a papírdarabot és elolvastam Alice üzenetét: "David bajba került, le kellett lépnem, bocsi.”
- Alice-nek fontos dolga támadt. El kellet mennie – tájékoztattam Dean-t is az üzenet tartalmáról.
- Nagyszerű. Én vezetek – mondta és bepattant a vezető ülésre. Úgy látszott őt, cseppet sem zavarta, hogy kettesben maradtunk.
- Szó sem lehet róla vagy én vezetek, vagy itt hagylak – mondtam mérgesen.
- Jó nyugi azért nem kell leharapni a fejem – mondta és kiszállt. Az ajtótól egy lépésnyire állt meg és meghajolt előttem. – Hölgyem? – kérdezte kissé szarkasztikusan.
- Köszönöm – résnyire húztam össze a szemem és becsaptam az ajtót.
Az országúton voltunk, mikor Dean megszólalt.
- Azért, egész jó buli volt betörni – mondta vidáman.
- Ja, nagyon élvezetes volt feleslegesen betörni – mondtam kissé még mindid mérgesen.
- Most komolyan. Nehogy azt mond már, hogy nem volt vicces – nevetett.
- Jó egy kicsit az volt – nevettem én is. – Amúgy, mit kerestél ott?
- Már mondtam. Arra jártam.
- Ja persze. Nekem ne kamuzz – tudtam jól, hogy hazudik és ez nagyon felbosszantott. – Szóval, hogy kerültél oda?
Dean sóhajtott egyet és válaszolt: - Követtelek.
A düh hírtelen szétáradt a testemben, kiabálni akartam vele, amiért ezt csinálta, de inkább az út szélén leparkoltam a kocsit.
- És még is miért? – emeltem meg a hangom.
- Láttalak a benzinkútnál, hogy a szomszédos falu térképét és zseblámpát veszel. Kicsit furcsálltam a dolgot és utánad jöttem, nehogy valami hülyeséget csinálj.
- Nehogy valami hülyeséget csináljak? – ordítottam Dean-re. – Tudok magamra vigyázni.
- Ja, azt látom. Betörsz egy rendőrségre a semmiért. Bele gondoltál te abba, hogy mit csináltál? – most már ő is ordított.
- Igen – válaszoltam dacosan. Válaszomra Dean még mérgesebb lett.
- Hát nem úgy látszik. Ha elkaptak volna, akkor sittre vágnak az még csak a legkevesebb. Tudod, meg is sérülhettünk volna.
- Nem én kértem, hogy velem gyere. Nem volt kötelező – már nem tudtam uralkodni a dühömön.
- Nem az a lényeg, hogy te hívtál-e vagy nem. Hanem az, ha nem vagyok ott, akkor az a kutya széttép – mondta. Dean-nek teljesen igaza volt. Nem gondoltam bele, hogy mi történhet és a felelőtlenségem miatt még meg is sérülhettem volna, de nem voltam hajlandó elismerni, hogy igaza volt. Hosszú percekig ott ültünk a kocsiban és bámultunk ki az ablakon. Eleredt az eső.
- Tudod nagyon jó ez az autó – mondta Dean higgadtan.
- Köszönöm. A tizenhatodik szülinapomra kaptam – mondtam halkan. Még mindig az ablakon kifelé bámultam.
- Igazi remekmű – mondta Dean kedvesen.
- Kösz.
- Azt hallottam, hogy régen voltak olyan példányok, amelyeknek rejtett rekesz volt beépítve a műszerfalba – mondta kissé izgatottan. Tekintetemet látván folytatta: - Csak jó helyen kellett megütni finoman a műszerfalat.
Előre hajolt és elkezdte tanulmányozni a műszerfalat.
- Most figyel! – mondta egy kisgyermek izgatottságával. Óvatosan ráütött arra a pontra, amit az imént tanulmányozott és halk kattanást hallottam magam mellől. – Látod igazam volt.
A vezető ülés felőli ajtóba épített kis rekesz felé fordultam.
- Van benne valami – állapítottam meg.
- Mi az? - kérdezte Dean.
- Nem tudom – mondtam és kiszedtem a kis rekeszbe rejtett kissé megsárgult papírt. – Egy levél apámtól.

„ Drága Alison!
Ha ezt a levelet olvasod, akkor én már meghaltam és elbuktam a vadászaton. A halálommal nem csak a családomnak tett ígéretem szegtem meg, hanem a Szövetségét is. Azzal, hogy halálom előtt nem tanítottalak ki tökéletes Fusil-lé. Remélem, mikor ezt a levelet olvasod, akkor még nem lesz késő. Menj a könyvtárunkba és keresd meg „Az elveszett lelkek” című könyvet. A könyv egy titkos szoba ajtaját nyitja ki. Ott megtalálod a Szövetséggel kapcsolatos könyveket, iratokat. Tanulmányozd őket és tedd újra naggyá a vadászok között az Argen-t nevet.”

- Mit ír? – kérdezte Dean.
- Nem értem, hogy mit írt. Valami szövetségről beszél és, hogy nem tanított ki tökéletes Fuzinak vagy minek és, hogy tegyem naggyá ismét az Argen-t nevet – mondtam kissé összezavarodva.
- Add ide – kapta ki a kezemből Dean a levelet. – Tudtam – mondta ismét indulatosan és összegyűrte a papírt. Kipattant a kocsiból és átsietett az én oldalamra. Hirtelen kirántotta az ajtót.
- Kifelé – mondta ridegen.
- Tessék? Szakad az eső – ellenkeztem vele.
- Nem érdekel Fusil – ejtette ki tökéletesen az imént olvasott szót. Még mindig nem mozdultam, de ő erre durván megragadta a karomat és kirángatott a kocsiból.
- Ne, Dean! Ez fáj – szorítása olyan erős volt, hogy alig éreztem a karom.
- Nem érdemelsz mást és most befelé az erdőbe – lökött egy nagyot rajtam.
- Nem értelek. Nem csináltam semmit – mondtam szinte könyörgően.
- Dehogynem. Már a puszta létezéseddel rosszat tettél, vadász – mérhetetlen undorral mondta ki az utolsó szót. – És most eredj! Tíz perced van, mielőtt elindulna a vadászat. Csak most az a vicces benne, hogy a vadászból lett a vad. Én a helyedben el kezdenék menekülni.
- Mi van? – akadtam ki. – Milyen vadászat és milyen vad?
- Ne tetesd a hülyét, inkább fuss, már csak kilenc perced van – nézett Dean az órájára. Megfogadtam Dean tanácsát és elkezdtem rohanni.

Az erőben voltam. Rémülten néztem szét, de sötét volt. Nem láttam semmit. A távolból egy fájdalmas, farkasüvöltés hallatszódott. Elkezdődött a vadászat, amelyen én voltam a préda. Megreccsent mögöttem egy faág a földön. Közeledett felém, de nem láttam csak éreztem. Ismét futni kezdtem. Egyre csak rohantam, minél messzebb akartam kerülni tőle, még is olyan volt, mint ha egyre közelebb lettem volna hozzá. Megbotlottam egy fa gyökerében, és a földre estem. Kibicsaklott a bokám. Utolért. Szemtől szembe voltunk egymással. A félelemtől mozdulni se tudtam, a hideg lassan kúszott fel a hátamon centiről centire. Olyan volt, mintha testem minden pontjába egy tűt szúrnának. A sötétben megvillantak zöld szemei. Gyönyörűek, még is félelmet ébresztettek bennem. Menekülni akartam, de nem tudtam. A felhők mögül előbújt a hold. Már látom, a farkas az. Dean volt, farkas alakban. Tekintete az enyémbe fúródott, mondani akart valamit, de inkább nem tette. Körül néztem hátha el tudok menekülni, de farkasok hada vett közül bennünket. Éreztem a gyűlöletüket, a haragúkat. Öld meg – hallottam az agyam hátsó részében. Öld meg, mert, ha nem ölöd meg akkor ő fog minket – hallottam ismét. A felismerés villámcsapásként hasított belém, Dean gondolatait hallottam. Öld meg. Ő is ezt tenné veled – próbálta meggyőzni magát. Támadni készült, de látszott rajta a vonakodás. Fájdalmasan felüvöltött mire a társai követték. A hangja csontomig hatolt. Éles fájdalmat éreztem a gerincem felől, amely lassan szétáramlott a testemben. A bordám élesen megroppant, olyan volt, mintha átrendeződött volna. Az érzékeim ki élesedtek. Tisztán láttam a sötétben, mintha nappal lett volna. Hallottam az egy kilométerekre lévő bagoly huhogását. Álkapcsom megfeszült a fájdalomtól. Összeestem.  Dean szemébe néztem aztán elsötétült minden.