3. Fejezet ~ Fenyegető helyzet

Alison szemszöge:

Lassan kinyitottam a szemem. Már éjszaka volt. A Hold élesen sütött be az ablakomon, megvilágítva sötét szobámat. Felkeltem az ágyamról és ránéztem az órára. Kijelzője éjjel egy órát mutatott. Fáradtan elindultam zuhanyozni. Fogmosás után a fürdőszoba tükörben tanulmányoztam arcom vonásait. Alaposan szemügyre vettem hollófekete hajam, barna szemeim, amit apától örököltem. Borzasztóan hiányzott, ő imádta volna ezt a várost – gondoltam magamba. Zajt hallottam a szobámból. Besiettem a szobába, de nem láttam senkit. Az ablak tárva nyitva volt, az éjjeli lámpám a földön hevert. Zord hideg szél csapott be az ablakon, az ősz hűvös lehelete a csontomig hatolt. Odasiettem az ablakhoz és bezártam. Hirtelen lépteket hallottam odalentről. Felkaptam a falnak támasztott baseballütőm, amit apától kaptam a tizenharmadik szülinapomra. Halk léptekkel indultam lefelé a lépcsőn, az ütőt a vállamhoz emeltem, hogy felkészüljek az ütésre. A lépcső aljára érve a léptek egyre hangosabbak lettek. A hangokat követve a nappali felé indultam, a betörő nagy zajt csapva feldöntötte az egyik állólámpát. Nappaliba érve azt láttam, hogy az illatő az eldőlt lámpát próbálja felállítani. A sötétben nem volt látható a férfi arca, de vékony testalkata jól kivehető volt. Ütéshez készülődtem mikor a lámpát a helyére rakta és felkapcsolta azt.
- Anya?! – sikítottam.
- Alison tedd le azt az ütőt! Egyébként is mire kell az neked? – nézett rám értetlenül.
- Azt hittem, hogy betörő jár a házban- támasztottam a falnak a baseball ütőt.
- De miért hitted azt? – kérdezte.
- A fürdőszobában voltam mikor zajt hallottam a szobámból. Mire odaértem az ablak nyitva a lámpám meg a földön volt. Aztán meghallottam a lépteket innen.
- Jaj, kicsim! Sajnálom, hogy megijesztettelek. Bementem hozzád, hogy megnézzelek jól vagy-e. Egész délután nem mozdultál ki a szobából. Azt hittem valami baj van. Mikor benéztem hozzád nem voltál ott. Gondoltam kinyitom, az ablakot had jöjjön be egy kis friss levegő – nézett rám bűnbánóan.
 - Semmi gond. Jól vagyok csak nagyon fáradt voltam és elaludtam – mondtam.
- Azt az apádtól kaptad – mutatott a fal felé.
- Igen - mosolyodtam el halványan.
- Ne szomorkodj! Ő mindig velünk van és vigyáz ránk – ölelt meg. – Menj aludni késő van, holnap iskola. – mondta. Elindultam felfelé mikor eszembe jutott a lámpa a földön.
- Anya, te döntötted fel az éjjeli lámpám is?
- Nem szívem. Biztos a szél volt, nagyon feltámadt.
- Igen – bólintottam.

Felmentem a szobámba és összepakoltam. Pakolás után leültem az ablakpárkányra és néztem a Holdat és a csillagokat. Imádtam órákig képes lettem volna ott ülni. Apával kiskoromban sokat túráztunk és campingeztünk. Addig néztem a csillagokat, míg az álom el nem nyomott.

Másnap reggel hamar felkeltem. Korán elindultam a suliba, hogy legyen időm megírni a házimat. Elsőként értem az iskola parkolójába. Leparkoltam és kiszálltam a kocsiból. A Nap előbújt a felhők takarásából és kellemes meleget árasztott magából. Felültem a motorháztetőre napozni egy kicsit. Kis idő múlva a parkoló megtelt a suli diákjaival.
- Köhöm – hallottam megy vékony hangot. Egy vékony szőke hajú lány állt előttem pompon ruhában. A barátain is ugyanaz a szerelés volt.
- Szia! A nevem Amanda Montgomery, de hívj csak nyugodtan Mendy-nek. Ők itt a csapatom – mutatott maga mögé.
- Szia! A nevem Alison…
- Tudom – vágott közbe a lány. –Azért jöttünk, hogy üdvözöljünk. Lányok! – szolt figyelmeztetően társaira, akik rögtön piramis alakzatot vettek fel és egyszerre mondták: „Köszöntünk a Jefferzon gimiben! Hajrá gladiátorok!”
- Szép volt emberek – szolalt meg végül Mendy. Közelebb lépett hozzám és a kezembe nyomott egy rózsaszín illatosított papírt.
- Ez mi? – kérdeztem.
- Csütörtökön pompon lány válogatót tartunk te is bekerülhetsz, már ha tudod teljesíteni a követelményeket.  Tudod, közénk csak a legjobbak kerülhetnek be – mosolygott rám álszenten. Felfordult a gyomrom a csili-vili rózsaszín világának gondolatától is.
- Sziasztok! – jött oda hozzánk Alice. Mendy mint aki észre se vette, hogy köszönt neki elment mellette.
- Ennek meg mi a baja? - kérdeztem.
- Á, csak nem vagyok jóba vele – válaszolta Alice.
- Hát úgy tűnik, én se leszek vele túl jóban.
- Az meg mi? – nézte meg Alice a kezemben tartott papír tartalmát.
- Be akarsz állni közéjük?
- Úgy nézek én ki, mint aki ízléstelen miniszoknyában akar ugrálni egész nap és azt ordítani, hogy hajrá gladiátorok? – válaszomra elkacagta magát.
- Akkor ez nem csak az én véleményem – mosolygott, majd becsengettek.

Az utolsó óránk kémia volt. Alice-hez osztottak be párként, aminek örültem.
- Csináljátok meg az oldatott. Az elkészítéshez az útmutatót az asztalon találjátok – magyarázott a tanár. – De vigyázzatok, a készítés közben magatokra ne borítsátok, mert nem jön ki a ruhátokból. Kis idő múlva kész is lettünk a kék löttyel.
- Megyek, leadom a tanárnak – mondtam.
- Jó addig én összepakolok – mondta Alice. Megfordultam, s mentem volna a tanári asztal irányába, de valakibe beleütköztem. A kék folyadék az illető pólójára borult.
- Jaj! Nagyon sajnálom – néztem még mindig a pólón lévő kék foltot.
 - Nem igaz, hogy nem tudsz figyelni! – hallottam egy ismerős fiú hangot. Arcára emeltem tekintetem és akkor láttam, hogy Dean volt az. Szeme izzott a dühtől.
- Bocsánat – mondtam mire sarkon fordult és kirohant a teremből. Utána mentem és csak a folyosó végén értem utol.
- Kérlek, várj! Nagyon sajnálom – mondtam, de csak rendületlenül ment tovább. – Várj, már egy percet kérlek! – fogtam meg a vállát mire szembe fordult velem. – Borzasztóan sajnálom. Jóvá tudom valahogy tenni? – néztem rá bűnbánóan.
- Bocsánatkéréssel nem lehet ezt helyre hozni – mondta. Hangjában hallatszódott, hogy alig tudja elfojtani haragját.
- Tudom, de valahogy segíthetnék.
- Ez a kedvenc pólóm és te tönkre tetted, épp eleget segítettél már.
- Vehetnék neked egy újat – ahogy kimondtam elfogyott a türelme. Közelebb jött és testével neki szorított a szekrényeknek.
- Nem kell a pénzed a segítséged pedig főleg.
- De…- próbáltam ellenkezni mire ő a fejem magasságába a szekrénybe ütött.  Az ütéstől a szekrény ajtaja behorpadt.
- Jobban jársz, ha távol tartod magam tőlem – mondta, aztán elengedett és elment. Visszamentem a teremben ahol már Alice várt.
- Még hogy normális inkább őrült – törtem ki.
- Ki? – kérdezte Alice.
- Mindegy. Bocsi, hogy kiöntöttem.
- Semmi baj. Jó, hogy két oldatot csináltunk. A másikat már beadtam.
- Köszönöm.
- Ugye te is ebédelsz? – kérdezte izgatottan Alice.
- Igen. Miért? – néztem rá kérdően.
- Akkor, remélem, hogy velem fogsz ülni – mosolygott – Ennyi idióta ember után, szeretnék végre egy normálist is bemutatni.
- Rendben - válaszoltam és elindultunk az ebédlő felé.

Az ebédlőben sokan voltak. Türelmesen kivártuk, míg mi kerülünk sorra, aztán Alice egy ablak melletti asztalhoz vezetett.
- Ott a legjobb barátom - mondta vidáman, majd intett egy szőke srácnak. - Jasper, gyere - mondta halkan, majd magunkhoz hívta. Mondott valamit halkan a srác, majd megrázta a fejét, és arrébb állt egy csajjal. Alice felhúzta a szemöldökét, majd leült az egyik asztalhoz. Úgy nézett ki, mint akibe a villám csapott bele az imént.
- Valami baj van?
- Nincs – fújta ki magát durcásan. – Vagyis van – nézett rám nagy szemekkel. – Ide se jött köszönni.
- Oh, értem látom neked is jó napod van.
- Nagyon – grimaszolt, majd a srác irányába nézett.
- Mi lenne, ha megédesítenénk ezt a rossz napot? – mosolyodtam el.
- Mire gondolsz? – nézett rám Alice elkerekedett szemekkel.
- Menjünk, fojtsuk fagyiba a bánatunkat.
- Benne vagyok – csillant meg a szeme és hírtelen kisütött a nap.
A belvárosba mentünk ebéd után.
- Melyik a legjobb fagyizó a környéken? – kérdeztem.
- Az a kék ott arra - mutatott a távolba kimagasló épületre.
- Hát akkor irány oda – mondtam.
A fagyizóba belépve egy kisírt szemű pincér lány fogadott minket.
- Sziasztok! – üdvözölt minket szívélyesen és egy-egy étlapot nyomott a kezünkbe.
- Gyertek, van szabad asztalunk – intett, hogy kövessük. – Foglaljatok helyet és szóljatok, ha hozhatok valamit.
- Egy jó nagy fagyi kelyhet szeretnénk. Tudnál ajánlani egyet? – kérdeztem.
- A legnagyobb fagyi kelyhünk a fagyicsoda. Minden fajta fagyi rajta van, amit csak kínálunk tejszínhabbal és csoki forgáccsal.
- Jól hangzik, kettőt kérünk belőle.
- Kettőt, nem lesz az nektek sok? – kérdezte a lány.
- Tudod nagy a bánatom – mondtam szomorú tekintettel.
- Megértelek. Párperc és itt lesz – mondta aztán elment.
- Alison, amúgy mi történt kémián, hogy nem jöttél vissza? Mi volt Dean-nel? – kérdezte Alice.
- Hát magam se tudom. Utána siettem, hogy bocsánatot kérjek, de nem akart meghallgatni. Valahogy helyre akartam hozni a dolgokat mire ő rám ordított, hogy bocsánatkéréssel nem tudom helyrehozni a dolgokat. Erre felajánlottam, hogy kifizetem a pólót. Mire ő a szekrénynek szorított és azt mondta, hogy nincs szüksége se a pénzemre se a segítségemre. Ellenkezni akartam erre ő a fejem magasságába beleütött a szekrénybe aztán azt mondta, hogy jobban járok, ha távol tartom magam tőle. Tisztára bepörgött.
- Nem értem, miért lett ilyen – grimaszolt.
- És az a legrosszabb hogy a kedvenc pólóját öntöttem le.
- Ne zavartasd magad – nézett rám egy halvány mosoly kíséretében, majd enni kezdte a fagyiját.

- Te és Jasper? Igaz így hívják? Mióta vagytok együtt? – Alice hírtelen köhögni kezdett. Biztos félrenyelte a fagyiját.
- Mi nem... Nem vagyunk együtt - mosolygott zavartan.
- Bocsi pedig úgy nézett ki.
- Igen? - csodálkozott. - Pedig nem vagyunk. Csak gyerekkorunk óta legjobb barátok vagyunk, és nagyon rosszul esett, hogy oda se jött köszönni...
- Érem – sütöttem le a szemem és elkezdtem enni a fagyim. Egy kis idő múlva pittyegő hang ütötte meg a fülünket.
- Mi ez a hang? – kérdezte Alice.
- Jaj, ne! – vettem ki a telefonom a táskámból.
- Mi a baj? – kérdezte Alice rémülten.
- A kocsi riasztója jelzett. Valaki megpiszkálta. Ne haragudja, de most mennem kell – pattantam fel és már rohantam is az ajtó felé-
- Menj csak nyugodtan – hallottam Alice hangját a távolból.

Visszasiettem a kocsimhoz és láttam, hogy egy srác állt előtte. Magas barnahajó srác volt. Szemügyre vettem széles vállát, izmos karját, gesztenye barna szemét. Közelebb mentem, hogy lássam, mit csinál ott.
- Szia! Te mit csinálsz itt? – kérdeztem mire a srác arrébb ugrott a rémülettől láthatóvá téve azt a helyet, amit eltakart. – Te jó ég!! – Sikítottam. Hírtelen kiszökött a vér az arcomból.
- Nyugi nem lett komoly baja – mondta.
- Még hogy nem lett nagy baja? Látod te azt a nagy benyomódást a lökhárítón? – törtem ki hisztérikusan.
- Nyugodj meg – fogta meg a kezem a srác. – Csak egy tenyérnyi helyen sérült meg.
- Lehet, hogy a te kezeddel mérve a kicsi hely, de az enyémmel baromi nagy! – ordítottam rá és elrántottam a kezem. Minden dühömet a fiúra zúdítottam. – Milyen behemóttal tolattál neki?
- Azzal a szépséggel ott – mutatott a tőlünk pár méterre álló motorra.
- Az szépség inkább monstrum – mondtam még mindig kikelve magamból.
- Lehiggadnál végre! – ordított rám a srác. – Jól van, látom, most már tudunk higgadtan beszélni. Van egy szerelő haverom aki megtudja csinálni.
- Biztos, hogy ért a kocsikhoz? – kérdeztem kételkedve.
- Naná, profi a srác.
- Mikor tudná megcsinálni?
- Ma már nincs bent a műhelyben.
- Nagyszerű – ironizáltam. - Mikor lesz bent?
- Megkérdezem tőle majd, hogy holnap délután ott lesz-e.
- Jó, de hogy foglak megtalálni?
- Megadom a számom és egy biztosítási lapot, hogy le tudd jelenteni a balesetet – ajánlotta fel a srác.
- Rendben – számot cseréltünk aztán elhajtottam.
Hazamentem. Anya nem volt otthon, a konyhába mentem ahol a hűtőn egy kis cetlire írt üzenet várt: „El kellett utaznom üzleti ügyben. Kéthét múlva jövök. Szeretlek kicsim.” Leraktam az cetlit a konyha pultra és felmentem a házit megírni.

2. Fejezet ~ Furcsaságok

Alice szemszöge:

 Alice Cullen vagyok. Tizenhét éves és 11./C osztályos tanuló. Egy éve lakok Port Angeles-ben a családommal. Nagyszüleim miatt költöztünk ide, hogy a közelükben legyünk. Apum ügyvéd, anyum orvos, így általában az idegesítő bátyámmal vagyunk a házban. Aki nem mellesleg tizennyolc éves és most végzős, abban a gimiben, ahol én is tanulok.

- David! – így hívják. – Azonnal kapcsold ki azt az ízléstelen vacakot, különben én húzom ki a hangszórót! – ordítottam vele.

- Csak nem tanulni akarsz húgi? – incselkedett.

Ez elképzelhetetlen, mivel még csak holnap lesz az első tanítási napunk.

- Filmeznék – ráncoltam a homlokom. – Abba meg nem igazán illik ez – mutattam a hangfalra.

- Miért nem mész át Jasper-hez filmezni?

Komolyan, ha ezt folytatja hamaroson egy toporzékoló, vörös gumilabdává válok.

- Egy pöcs vagy! Ő csak egy barát! – vágtam rá a szobája ajtaját.

- Akkor, miért vagy ilyen vörös? – nézett ki az ajtón.

Hozzávágtam egy párnát, Ő pedig visszabújt a vackába. Sóhajtottam egyet és visszavánszorogtam a szobámba, ahol… Az erkélyen ott volt valaki.

- Basszus – ugrottam hátra és a zárt ajtónak vágtam a párnámat.

 Oké, tudom, hogy nem ez a legjobb védekezési módszer, de sötét van és megijedtem. Gyorsan felkapcsoltam a nagyvillanyt, és ekkor megláttam, hogy nincs mitől tartanom. Ez csak Jass. Nem is haboztam sokáig, hanem gyorsan beengedtem.

 Rövid ismertető; Jasper Hale-lel gyerekkorom óta remek barátok vagyunk. Minden suli-szünetben, amikor meglátogattuk mamámékat itt Port Angeles-ben, rengeteget találkoztunk. Talán öt évesek lehettünk, amikor elsőnek találkoztunk. Azóta legjobb barátok vagyunk. Habár tudjuk egymás összes titkát, és tényleg mindent meg tudunk beszélni, meg remekül megértjük egymást, sose gondoltunk többet ebbe a kapcsolatba, mint ami valójában. Talán, kicsit sok időt is töltünk együtt. Ebből ered, hogy még szinglik vagyunk, és ez sosem volt másképp. Bár, én alapból egy nehéz eset vagyok. Egyesek szerint hiperaktív vagyok, de ezt Jass még sosem mondta. Hehe.

 Ami pedig őt illeti. Hát… Nem tudom, hogy miért nem volt még barátnője. Bárkit megkaphatna. De ő azt mondta jó így neki. Hát, ő tudja. Nekem viszont idén, már kell egy pasi.

- Gyere be – engedtem be. – Hogy-hogy nem a bejárati ajtón jöttél? – fürkésztem a tekintetét és megöleltem.

- Ha tudtam volna, hogy megijesztelek, akkor csengetek – mosolygott, és visszaölelt.

- Olyan gonosz vagy! – bokszoltam a mellkasába.

- Szerintem meg, most igen is kedves voltam – védte ki a következő ütésem. – Amúgy meg, nem is tudtam, hogy egy boszit ilyen könnyű megijeszteni.

 Igen, jól hallottátok. Boszorkány vagyok. Egy kicsi kis szélboszi, aki nem rég tudta meg, hogy micsoda. Pontosabban akkor, amikor ideköltöztünk.

Szeretem ezt a környéket, mert itt vannak a nagyiék, és legalább Jasper-t is láthatom minden nap –nem csak web kamerán–, de akkor is magam alatt voltam, amikor ideköltöztünk.

 Ez az érzés segített rá az erőm „kitörésének” vagy nem is tudom, milyen szó az ide illő. Lényeg az, hogy akkor tört ki belőlem a boszorkányság.

- Egy fehér boszit meglehet – bólintottam rá.

A fehér boszorkányok a jó boszik. Ez csak egy zárójeles megjegyzés volt.

 Jót beszélgettünk, majd korán lelépett, mivel anyuék is megjöttek. Vacsoráztunk és elaludtunk.

Másnap a suliban találkoztam Alison-nal. Kedves csajnak tűnik, csak nem tudom, minek kérdezte, hogy vannak-e a városban farkasok.

Hétfő délután, a menzán odapattantam Dean mellé.

- Valami baj van? – néztem rá üdvözlésként.

- Eszek nem tűnik fel?

- Látom – könyököltem az asztalra vigyorogva.

Lerakta a villát és rám nézett.

- Ne nézz már így rám!
- Jól van – elfordítottam a fejem, majd visszanéztem rá. – Jó étvágyat! – mosolyogtam rendületlenül.

- Na jó, mi kéne? Ok nélkül nem szoktál ilyen lenni.

- Morci vagy – állapítottam meg. – Csak kíváncsi vagyok, hogy van valami gond Alison-nal?

- Már, miért lenne bajom vele? - nézett rám összeszűkült szemekkel.

- Csak, mert kicsit furán viselkedtél. De akkor lehet, csak én láttam rosszul – vontam meg a vállam.

- Furán, én? - nevetett görcsösen.

- Igen. Például furán néztél rá a neve hallatán, és te voltál az egyetlen, aki nem is üdvözölte az új osztálytárunkat.

- Szerintem rosszul láttad. És csak azért nem üdvözöltem, mert még nem volt rá időm. De mi ez a nagy kérdezősködés, tán vallatás akarna lenni?

- Nem – ráztam meg a fejem. – Csak kérdeztem – vontam meg a vállam.

- Alice! – hallottam meg magam mögül Jasper hangját.

- Na jó, megyek. Bocs, hogy zavartalak – néztem rá, majd távoztam az asztalától.

Igazából nem értem. Régen rendesebb volt. Mostanában egyre jobban felveszi ezt a rosszfiús imidzset. De hogy mi a jó ebben, azt nem tudom.
Amúgy meg úgy érzem, tisztáznom kell két dolgot; Magam sem tudom, hogy minek mentem oda beszélni vele, ezzel kapcsolatban. Ez válasz a másik dologra is, miszerint nem vagyok belezúgva, hiába hiszi azt a sok hisztérikus liba…

- Szia – mosolyogtam Jasper-re. – Mi a gond?

- Semmi, csak nem tetszik, hogy Dean közelében látlak.

- Csak ki akartam deríteni, hogy miért volt bunkó az új osztálytársunkkal.

- És mit mondott? – indultunk el ebédelni.

- Áh, csak bunkózik, mint ahogy ezt mostanában oly sokszor csinálja.

- És ez téged zavar? – nézett rám.

- Már nem – vontam meg a vállam. – Csak azt hittem, hogy normális, de úgy látszik tévedtem.

Ebéd után, Jasper hazakísért. Útközben összefutottunk Lizával.

Elizabeth Miller. Ő az osztályfőnököm, aki egyben az unokatesóm, és ő is egy boszi.

- Szia Beth! – öleltem meg.

- Szia kicsim – ölelt vissza. – Szia Jasper!

- Üdv – mosolygott. Persze, hogy nincs titkom Jass előtt.

- Nem sikerült elkapnom Alison-t. Minden rendben vele?

- Kezelésbe vettem – bólintottam. – Szerintem, könnyen be fog illeszkedni.

- Ennek örülök – mosolygott szélesen. – Majd mond meg neki kérlek, hogy keressen meg bármikor, ha van valami kérdése.

- Megmondom – bólintottam.

- Na de most sietek. Sziasztok – ölelt meg szorosan.

- Szióka – öleltem vissza.

- Szia Jasper – mosolygott Jass-re.

- Szia Liza – bólintotta, majd amikor tovább haladt hozzárakta. – Olyan fura tegezni.

- Olyan fura magázni – kacagtam, majd jókedvűen mentünk haza.

1. Fejezet ~ Első nap az új életben

Alison szemszöge:
Egy erőben vagyok. Rémülten nézek szét, de sötét van. Nem látok semmit. A távolból egy fájdalmas farkas üvöltés hallatszódik. Megreccsen mögöttem egy faág a földön. Közeledik felém, de nem látom, csak érzem. Rohanni kezdek. Egyre csak rohanok. Minél messzebb szeretnék kerülni tőle. Mégis. Olyan, mintha egyre közelebb lennék hozzá. Megbotlok egy fa gyökerében, és a földre estem. Kibicsaklott a bokám. Utolért. Szemtől szembe vagyunk egymással. A félelemtől mozdulni sem tudok. A hideg lassan kúszik fel a hátamon centiről centire. Olyan volt, mintha testem minden pontjába egy tűt szúrnának. A sötétben megvillannak zöld szemei. Gyönyörűek, mégis félelmet ébresztenek bennem. Menekülni akarok, de nem tudok. A felhők mögül előbújik a hold. Már látom. Egy farkas. Tekintete az enyémbe fúródik, mondani akar valamit, de csak élesen csipogó hangot hallok.

- Bibbip-bibbip – riadtan ébredtem fel. Kinyomtam az ébresztő órát, és lassan kikecmeregtem az ágyból. A fürdőszobában rendbe szedtem magam és siettem a szekrényemhez. A kedvenc fekete felsőm hozzá egy csőszáru farmert vetettem fel. Tökéletesen illik a motoros csizmámhoz és a bőrdzsekimhez.
- Alison gyere már! Nem illik elkésni a suliból az első nap – gyorsan lementem a konyhába, ahol anya már várt. Elvettem az uzsonnám a pultról, és már rohantam volna is a garázs felé, mikor anya visszahívott.
- Mutasd magad – végig nézett rajtam. – Szép vagy, de ez a motoros csizma nem kellene.
- Miért? Imádom, és még megy is kocsimhoz. – válaszomra felnevetett és búcsút intett.

A garázsba siettem és már ott várt útra készen egy fekete 1967 Chevrolet impala. 

 Pár perc múlva már a suli felé vezető főúton vezettem végig. Felhők gyülekeztek az égen, nagy dörgés-csattogás hallatszódott. Eleredt az eső. Oldalra pillantottam, valami megmozdult a bokorban. Á nem, az nem lehet, biztos csak a szél mozgatta a fákat és a bokrokat. Pillantásomat vissza tereltem az útra, s láttam, hogy egy farkas kiszaladt az út közepére az erdőből. Dudáltam, de az állat meg sem mozdult. Szilárdan állt ott, nem félt az autó közeledésétől. Próbáltam megállni, de nem tudtam. Az út nagyon csúszott. Egyre csak közeledtem, de ő még csak meg sem mozdult. Félre rántottam a kormányt, hogy el ne csapjam. A kocsi nagyot pördült az úton és keresztbe állt meg. Szívem vadul kalimpált, az adrenalin szintem az egekbe szökkent. Kinéztem a szélvédőn, de nem láttam az állatot. Kiszálltam a kocsiból, hogy megnézzem elütöttem-e, de már nem volt ott.

Becsengő után tíz perccel érkeztem meg a suli parkolójába. Leparkoltam, s bementem az épületbe. A titkárságon egy kissé gömbölyded nő fogadott.
- Biztosan te vagy Alison. Már nagyon vártunk – kezembe nyomott pár papírt.
- Ez itt az órarended, és ezeket add oda a tanárnak – mutatott a kezemben lévő stócra. Ránéztem az órarendre. Remek az első órám töri.
- Meg tudná nekem mondani, hogy merre van a 215-ös terem?

- A második emeletem a folyosó végén balra.
- Köszönöm.
A terem előtt mély levegőt vettem majd beléptem. Az eddig fáradtan maguk elé bámuló szem párak mind engem fürkésztek. Egyet kivéve. Az ablak felőli padsor utolsó padjában ülő srác kifelé bámult az ablakon, és nem törődött azzal, hogy beléptem. Odaadtam a tanárnak a papírokat, aki gyorsan átnézte annak tartalmát.
- Rendben - szólalt meg a tanár. – Engem Mr. Whitman-nak hívnak. Kérlek, mutatkozz be nekünk.
- Jó napot kívánok Uram! Sziasztok! A nevem Alison, Alison Argent – ahogy kimondtam a vezetéknevem a fiú –aki eddig nem nézet rám– most hirtelen rám villantotta szemeit. Tekintete az enyémbe mélyedt, úgy nézett rám, mintha valami rosszat mondtam volna.
- Na, ki szeretne Alison padtársa lenni? – törte meg a csendet Mr. Whitman. Egy rövid fekete hajú lány emelte fel a kezét. – Alice, úgy látom, lesz egy padtársad.
Leültem a lány mellé és vártam az óra végét.

Nemsokára ki is csengettek.
- Szia! Engem Alice Cullen-nek hívnak – üdvözölt mosolyogva a lány.
- Helló! – köszöntem neki, és intéztem hozzá egy kedves mosolyt. – Segítenél megtalálni a termeket? Nem nagyon ismerem még ki magam a suliban.
- Persze, ezer örömmel - mosolygott szélesen. Úgy láttam pörgött ezerrel. – Mutasd csak az órarended. Ma egész nap ebben a teremben leszünk. Mikor költöztetek ide?
- Most a nyár végén - mosolyodtam el halványan.
- Értem. Én tavaly – mosolygott.
- Az jó. És szereted ezt a várost?
- Misztikus, mit ne mondjak - bólintotta. - És amúgy megtudhatom, miért költöztetek ide? Vagy túl sokat kérdezek? - kacagta.
- Nem kérdezel sokat. Az apámat egy vadászat során széttépte egy medve, környezetváltozásra volt szükségünk.
- Értem - lett hirtelen szótlan. - Sajnálom.
- Semmi gond. Megmondanád, kinek mi a neve le szeretném írni az ülésrendet.
- Nagyon szívesen – válaszolta. Elkezdte sorolni a neveket én meg sebesen írni kezdtem azokat. - És végül Dean – mondta.

Megállt a kezemben a toll, és hirtelen gyengének éreztem a végtagjaimat. Kiesett a toll a kezemből, s lassan hátra fordultam. A srác még mindig engem nézett, éreztem a pillantását a hátamon.
- Baj van Ali? - szedte fel a tollat Alice. Visszafordultam hozzá.
- Nincs – válaszoltam röviden. – Köszönöm, hogy felvetted a tollam.
- Nincs mit - mosolygott. - Remélem, van idegzeted a matekhoz. Mert most az lesz. Fél csoporttal. Te is ebben leszel ugye?
- Ööö azt hiszem igen – néztem vissza Dean-re. - És rendes?
- A matektanár? - nézett rám értetlenül. - Kicsit túlságosan is nyugodt, de rendes – mosolygott.
- Az jó, de igazság szerint másra gondoltam.
- Ja, hogy Dean?! Normális - bólintott, majd intett a srácnak, de ő csak megrázta a fejét.
- Értem. Kérdezhetek valamit? – kezdtem el babrálni tollammal.
- Aham – mosolygott még mindig oly könnyedén és töretlenül.
- Élnek a környéken farkasok? - szeme elkerekedett és elhalkult.
- Úgy hallottam igen. – bólintott. - Na, nem menekülök, csak matekon nem itt ülök - ekkor még egy csapat tini özönlött be. - Másik osztályokkal vagyunk összevonva. Itt is ülnek, azt hiszem - tette hozzá.
- Értem – dörmögtem az orrom alatt.

Becsengettek, és elkezdődött a matek óra. A nap további része unalmasan telt. Suli után bepattantam a kocsiba, és hazavezettem. Táskámat a sarokba dobtam, s fáradtam rogytam össze az ágyra.