9. Fejezet ~ Kimerültség és Feltámadás

Alice szemszöge.
Tudtam, hogy valami nem stimmel itt, és csak reméltem, hogy a nagyim tud segíteni. Az este folyamán, miután már megtanultam, elmentem hozzá.
- Szia nagyi – ugrottam a nyakába, amikor ajtót nyitott.
Mosolyogva behívott a házba, majd teáztunk és fecsegtünk egy kicsit. Nem sokkal később viszont már rátértem a lényegre. Amiért jöttem.
- Mama. Élnek vérfarkasok a városban?

- Hm? – nézett rám.

- Nagyi kérlek, nem kérek több titkot – néztem a szemébe komolyan.

- Igen – sóhajtotta. – Élnek, de miért kérded?

- Alison lakásában volt egy betörő és azt mondta, hogy egy nagytermetű farkas mentette meg őt. Az viszont csak egy vérfarkas lehetett.

- És ő jól van? – kérdezte riadtan.
- Alison? Persze jól van. Kicsit talán rémült, de még ezt sem mondhatnám…

- Szóval akkor jól van?
- Igen jól – bólintottam. – És nagyi! Lehetséges az, hogy valaki olvasson mások gondolatában úgy, hogy nem is boszorkány?

- A vámpírok néhánya és a vérfarkasok gondolatolvasók még…

- De azt hiszem, hogy Alison olvasott valaki gondolatában, de ő ember. Látom az auráját és semmi különöset nem csinál. Mama, ő ember!

- A boszorkányokét is látod….

- De nem lehet boszorkány, mert akkor elmondta volna.

- És ha meg van kötve az ereje?

- Mama! Érezném rajta a mágiát… És Liza is, szóval szólt volna nekem…

- Vettem. Szóval a barátnőd egy gondolatolvasó ember?

- Ennyire hülyén hangzik? – grimaszoltam.

- Túl nagy a képzelő erőd – kacagott a nagyi.

- Oké, hagyjuk – bújtam oda hozzá még pár percre.

Este viszont az erdőn keresztül mentem haza és találkoztam egy farkassal.

- Szóval vérfarkas vagy mi? – néztem rá.

A farkas nem válaszolt csak komoran nézett rám.

- Elmondanád, hogy mit kerestél Alison házában?

Mintha érzékeny témát hoztam volna fel, ugyanis az állat kijött a sodrából.

- Na, nyugodj meg, jól van?

Szavaimra még idegesebb lett a farkas és elkezdett rám vicsorogni. Éles fogain megcsillant az esti holdfény.

- Mi lenne, ha ezt a beszélgetést emberi alakban folytatnánk? – húztam fel a szemöldökömet. – Vagy hozzam én is csúcsos sapkámat és a seprűmet?

Úgy látszott, hogy nem díjazta a humoromat. Tekintete úgy izzott a dühtől, minta ott helyben képes lett volna átharapni a torkomat.

- Oké, befejeztem. De miért nem tudsz velem normálisan viselkedni?

Mintha a farkas felszisszent volna a kérdésemre.

- Ez nem válasz - tettem karba a kezeimet.

Az a dög egyre idegesebb lett. Úgy látszott nem voltam szimpatikus neki. (Nem mintha számomra olyan cuki kiskutya lenne.)

Ekkor a távolból láttam, hogy Alison feltűnik. Jézusom. És ha megtámadja őt?
- Ali, ne gyere közelebb! - kiáltottam neki.

De, mintha meg sem hallotta volna máris ott állt mellettem.

- Oké, az egy dolog, hogy nekem vannak öngyilkos hajlamaim, de neked nem kéne, hogy legyen, hisz ember vagy.

- Miért baj, hogy idejöttem? - kérdezte meglepődve.

- Azért, mert társaságunk van – mutattam a kutyára, akit immáron Alison is észrevett, amikor kilépett a fák mögül.

- Oh - lepődött meg Ali. - Ez az a farkas, amelyik a szobámban volt.

- És neked ez a barátságos? Engem majd nem megtámadt.

- Ok nélkül nem támad rád. Mit csináltál?

- Kösz - forgattam meg a szemem. - Csak megkérdeztem tőle, hogy mit akart tőled, erre már támadó állásban volt.

- Hm. Engem nem bántott. Biztos nem tettél valamit, amivel magadra haragíthattad?

- Max. azzal ártottam neki, hogy létezek és boszorkány vagyok. Semmit nem tettem, pedig lehet, jobb lenne, ha megérezné a sült kutya szagot. Akkor talán elmondaná, mit titkol - mondtam a barátnőmnek, majd egy tűzlabdát varázsoltam a kezembe és elindultam felé. - Hé eb! Ismersz te engem?

A kutyuli teste megfeszült a nagy morgás közepette. Támadni készült.
- Elég legyen - lépett közénk Ali.

- Alison állj arrébb, mielőtt rád támad.

Az a dög még mindig rám vicsorított.
- Nem fog bántani - mondta és a kis öleb mellé lépett. - Nyugi nem fog bántani - mondta ismét és megsimogatta azt a bolha fészket.

Megforgattam a szemem és elindultam haza.

Éreztem, hogy valami különleges kapcsolat van köztük. Ez a vérfarkas testőrként védi Alison-t. Ami érdekes, mert én semmi rosszat nem mondtam, de már az elején le akarta harapni a fejem, közben pedig Alison-t úgy félti, mintha a saját gyereke lenne…

Ki kell derítenem ki az, és mit akar.

Tovább sétáltam és azt vettem észre, hogy Liza és Rebecca közelharcot vívnak. Természetesen közbe avatkoztam, és mihelyt a fekete boszi a földre került és elteleportált onnan, én Beth nyakába ugrottam.

- Kérlek, mondd, hogy jól vagy – szipogtam.

- Jól vagyok édesem, semmi bajom – simogatta a hátam. – Köszönöm.

- Ne köszönd Liza. Ez az én hibám.

- Már hogy lenne a te hibád? – törölte le a könnyeim.

- Miattam van itt.  Fájdalmat akar nekem okozni és mindent elkövet, hogy ez beteljesüljön. Mindenkit, aki nekem csak egy kicsit is kedves kinyír.

- Alice, él mindenki, ne aggódj már – ölelt meg.

- De ki tudja meddig – gyűltek újra könnyek a szemembe és zokogni kezdtem..

Végül is Liza drága nagy nehezen lenyugtatott, de ahogy hazaértem egyből bőgni kezdtem. Csak feküdtem az ágyon és zokogtam.

Hamarosan lépteket hallottam meg, majd besüppedt az ágy.
- Alice kicsim, mi a gond? – ült le David.

- Semmi – ziláltam, majd tovább sírtam.

- Ismerlek Al, a semmi miatt nem sírsz – simogatta a hátam a bátyám.
- Kikészültem, nekem ez már túl sok.

- Mi a baj? – kérdezte újra.

- Nem akarok boszorkány lenni.

- Miért nem? – kerekedtek el a szemei.

- Mert én gyerek vagyok. Gyerek akarok lenni, nem pedig naponta szembe nézni a gonosszal. Akkora teher van rajtam, amit mások el sem tudnak képzelni – ültem fel.

- De olyan jól kezeled.

- A fenét. Napok óta remegve alszok el. Rebecca ma majdnem végzett Lizával. A barátnőmre is rátámadt azt a ribanc… Téged pedig megölt – bújtam a mellkasához zokogva.

- De már jól vagyok.

- Igen, de ha nem lett volna meg hozzá az erőm? – ziláltam. – Miattam haltál volna meg.

- Nem miattad. Biztosan azért, mert így volt megírva.

- Olyan idióta vagy – zokogtam tovább. – Tudod, miért vagyunk mi természetfelettiek? Mert a természet felett uralkodunk. David, senkinek sincs az megírva, hogy megölje egy boszorkány… Vagy vámpír vagy vérfarkas… De még egy ember sem ölhet meg egy embert. De erre ott a rendőrség… De mit kapunk? Vadászokat, akik viszont általánosítanak. Nem bírom.

- Alice, te vagy a legjobb boszorkány. Tíz évesen démonokkal harcoltál. Nem adhatod fel most.

- Az akkor volt. Akkor élveztem, de mára belefáradtam. Gyerek akarok lenni.

- Gyerek vagy és lehetsz is az, de közben viseled ezt a csodás adottságot – simogatta meg a kezem.

- Oké – sóhajtottam. – A legjobb lesz, ha megnyugszok.

- Pontosan. Az én kishúgomat csak én zaklathatom fel – borzolta meg a hajam.

- Fejezd be – kacagtam, és leszedtem magamról a kezeit. – Alszol velem?

- Persze. Csússz arrébb – tolt beljebb, majd együtt elaludtunk.

Másnap a suliban az asztalomnál gubbasztottam és magam elé bámulva firkáltam a padot.

- Szia. Hogy vagy? - kérdezte mosolyogva Ali.

- Jól – szorítottam össze az ajkaimat és folytattam a műalkotásomat.

- Hát ez nem volt valami meggyőző. Jass-szel vesztetek össze?

- Nem. Ő beteg lett, azért nincs itt.

- Jobbulást neki. Ezért vagy ilyen szomorú?

- Is - bólintottam, majd beljebb húzódtam, hogy le tudjon ülni. - Elfáradtam Alison - mondtam könnyes szemekkel.

- Na ne sírj! Van egy ötletem - mondta és leült mellém.

- Mond - mosolyogtam rá halványan és hagytam, hogy a könnyeim végigfolyjanak az arcomon.

- Lazítsunk - javasolta izgatottan. - Van valami, amit nagyon szeretsz például táncolni vagy valami ilyen?

- Énekelni - bólintottam. -, de csak magamnak szoktam...

- Na ez tökéletes. Reggel a kávézóban a kezembe nyomtak egy szórólapot. Most nyílt egy új karaoke bár. Nagyon jó lesz. Csajos buli.

- Jár ez nekem? - szipogtam.

- Hát persze, hogy jár neked.

- Mikor? - néztem rá.

- Ma - mondta izgatottan. - Péntek van. Bulira fel.

- Oké, hazamegyek bekapok pár falatot megnézem Jasper-t és akkor mondjuk ötkor?

- Az nekem kicsit korai. Akkor még ki se nyitnak. Inkább kilenckor tali?

- Este kilenc? Én addigra érek haza - kacagtam.

- Jah hajnali öt? Az más - viccelődött ő is.

Ráöltöttem a nyelvem.
- Oké-oké. Akkor kilenckor - kacagtam.

- Akkor kilenc - nevetett ő is.

Elmosolyodtam, majd hirtelen megöleltem. Mosolyogva ölelt vissza. Megnyugodtam. Pár órára emberként élhetek megfeledkezve a kötelességemről.

Este kilenckor már a bárban voltunk Alison-nal.
- Aranyos kis hely. Azt hiszem valami Britney Spears számot fogok énekelni. Majdnem az összes számát tudom kívülről és Stronger most nagyon ide illik.
- Hangulatos tényleg. Az én hangom borzalmas.

- Biztos nem énekelsz semmit?

- Max rock-ot bír el a közönség tőlem. Meg is van a szám - mondta mosolyogva. - Mit szólsz a Highway to hell című számhoz? Úgy is pokoli a hangom.

- Nem csalódtam benned - öleltem meg.
- Na, de most te jössz. Menj! - intett a színpad felé.
Bólintottam, majd a színpadra érve énekelni kezdtem a számot.

A tömeg énekelni kezdett, majd tapsviharban tört ki. Ekkor megláttam bejönni Jasper-t.
- És énekelnék még egy számot. A szerelmemnek, aki betegen is eljött, hogy meghallgasson. Szintén Britney Spears-től, Everytime.

A szám végén zenei aláfestés nélkül elénekeltem még a refrént, amit mindenki csendben hallgatott, majd leraktam a mikrofont és forrón megcsókoltam Jasst.
- Al ez nagyon jó volt. Nem csak magadnak kéne énekelned - mondta Ali elismerően.

- Köszi - mosolyogtam boldogan. - Te nem méssz fel?

- Áh még nem. Várok még egy kicsit a riogatással - viccelődött.

- Ahogy gondolod. Olyan rég voltam már ilyen boldog – mosolyogtam szüntelenül.

- Azt hiszed, hogy tetszett a közönségnek? – lépett hozzánk Rebecca. – Csak azért, mert engem még nem hallottak.
- Kopj le ribanc! – sziszegtem rá.

- Ne fenyegetőzz édesem – vigyorgott gonoszul. – Ugye tudod, hogy tegnap akár meg is ölhettem volna Lizát?

- Liza? - nézett ránk kérdőn Alison. - Hogy jön ide Liza?

- Ó, Alice nem is mondta? - vigyorgott Rebecca. - A kis Miss Miller, Alice unokatesója.

- Most már komolyan fogd be – pofoztam fel a lányt.

- Alice nyugi! Nem éri meg, hogy vele mocskold be a kezed.

Miután végre lenyugodtam, az a ribanc felment énekelni. Alison pedig nem faggatott Lizával kapcsolatban az este többi részén, Fél tizenkettő felé járhatott, amikor kijelentette az egyik szervező, hogy nyertest hirdetnek. Ám, nekem és Beccának újra versenyezni kellene.

- Én biztos nem megyek ki – vontam meg a vállam. – Nyerjen ő.

- Ne csináld már. Ezerszer jobb vagy - mondta Alison.

- És ha elvarázsolta a tömeget, hogy ő nyerjen? – néztem a barátnőmre, majd megráztam a fejem. - De még ez se érdekelne. Csak az zavar, hogy ő mindenből versenyt csinál.

- Mi van Alice félsz? Mindig is féltél tőlem. Tudjuk mind a ketten, hogy erősebb, tehetségesebb más néven jobb vagyok, mint te - mondta Becca és gonosz vigyorra húzta száját.

- Kinyírom ezt a szukát - motyogtam, majd elindultam a színpad felé, hogy elénekeljünk egy párbaj számot, és megnyerjem ezt az egészet. És ez így is történt. - Na most ki a jobb Rebecca? - vigyorogtam rá.

- Nevess csak, de lesz olyan pillanat mikor arra a kis ronda pofidra ráfagy a mosoly - mondta Rebecca fenyegető hangon.

- Aha persze – kacagtam, majd visszamentem Alison-hoz. – Megyünk haza? – kérdeztem a barátnőmet.

- Mehetünk és gratulálok a nyerésedhez – bólintotta a barátnőm.

- Köszönöm Alison – öleltem meg őt újra, s hamarosan már otthon voltam.

Boldogan hajtottam álomra a fejem. Nem érdekelt Rebecca. Nem tudta tönkretenni a napomat.