2. Fejezet ~ Furcsaságok

Alice szemszöge:

 Alice Cullen vagyok. Tizenhét éves és 11./C osztályos tanuló. Egy éve lakok Port Angeles-ben a családommal. Nagyszüleim miatt költöztünk ide, hogy a közelükben legyünk. Apum ügyvéd, anyum orvos, így általában az idegesítő bátyámmal vagyunk a házban. Aki nem mellesleg tizennyolc éves és most végzős, abban a gimiben, ahol én is tanulok.

- David! – így hívják. – Azonnal kapcsold ki azt az ízléstelen vacakot, különben én húzom ki a hangszórót! – ordítottam vele.

- Csak nem tanulni akarsz húgi? – incselkedett.

Ez elképzelhetetlen, mivel még csak holnap lesz az első tanítási napunk.

- Filmeznék – ráncoltam a homlokom. – Abba meg nem igazán illik ez – mutattam a hangfalra.

- Miért nem mész át Jasper-hez filmezni?

Komolyan, ha ezt folytatja hamaroson egy toporzékoló, vörös gumilabdává válok.

- Egy pöcs vagy! Ő csak egy barát! – vágtam rá a szobája ajtaját.

- Akkor, miért vagy ilyen vörös? – nézett ki az ajtón.

Hozzávágtam egy párnát, Ő pedig visszabújt a vackába. Sóhajtottam egyet és visszavánszorogtam a szobámba, ahol… Az erkélyen ott volt valaki.

- Basszus – ugrottam hátra és a zárt ajtónak vágtam a párnámat.

 Oké, tudom, hogy nem ez a legjobb védekezési módszer, de sötét van és megijedtem. Gyorsan felkapcsoltam a nagyvillanyt, és ekkor megláttam, hogy nincs mitől tartanom. Ez csak Jass. Nem is haboztam sokáig, hanem gyorsan beengedtem.

 Rövid ismertető; Jasper Hale-lel gyerekkorom óta remek barátok vagyunk. Minden suli-szünetben, amikor meglátogattuk mamámékat itt Port Angeles-ben, rengeteget találkoztunk. Talán öt évesek lehettünk, amikor elsőnek találkoztunk. Azóta legjobb barátok vagyunk. Habár tudjuk egymás összes titkát, és tényleg mindent meg tudunk beszélni, meg remekül megértjük egymást, sose gondoltunk többet ebbe a kapcsolatba, mint ami valójában. Talán, kicsit sok időt is töltünk együtt. Ebből ered, hogy még szinglik vagyunk, és ez sosem volt másképp. Bár, én alapból egy nehéz eset vagyok. Egyesek szerint hiperaktív vagyok, de ezt Jass még sosem mondta. Hehe.

 Ami pedig őt illeti. Hát… Nem tudom, hogy miért nem volt még barátnője. Bárkit megkaphatna. De ő azt mondta jó így neki. Hát, ő tudja. Nekem viszont idén, már kell egy pasi.

- Gyere be – engedtem be. – Hogy-hogy nem a bejárati ajtón jöttél? – fürkésztem a tekintetét és megöleltem.

- Ha tudtam volna, hogy megijesztelek, akkor csengetek – mosolygott, és visszaölelt.

- Olyan gonosz vagy! – bokszoltam a mellkasába.

- Szerintem meg, most igen is kedves voltam – védte ki a következő ütésem. – Amúgy meg, nem is tudtam, hogy egy boszit ilyen könnyű megijeszteni.

 Igen, jól hallottátok. Boszorkány vagyok. Egy kicsi kis szélboszi, aki nem rég tudta meg, hogy micsoda. Pontosabban akkor, amikor ideköltöztünk.

Szeretem ezt a környéket, mert itt vannak a nagyiék, és legalább Jasper-t is láthatom minden nap –nem csak web kamerán–, de akkor is magam alatt voltam, amikor ideköltöztünk.

 Ez az érzés segített rá az erőm „kitörésének” vagy nem is tudom, milyen szó az ide illő. Lényeg az, hogy akkor tört ki belőlem a boszorkányság.

- Egy fehér boszit meglehet – bólintottam rá.

A fehér boszorkányok a jó boszik. Ez csak egy zárójeles megjegyzés volt.

 Jót beszélgettünk, majd korán lelépett, mivel anyuék is megjöttek. Vacsoráztunk és elaludtunk.

Másnap a suliban találkoztam Alison-nal. Kedves csajnak tűnik, csak nem tudom, minek kérdezte, hogy vannak-e a városban farkasok.

Hétfő délután, a menzán odapattantam Dean mellé.

- Valami baj van? – néztem rá üdvözlésként.

- Eszek nem tűnik fel?

- Látom – könyököltem az asztalra vigyorogva.

Lerakta a villát és rám nézett.

- Ne nézz már így rám!
- Jól van – elfordítottam a fejem, majd visszanéztem rá. – Jó étvágyat! – mosolyogtam rendületlenül.

- Na jó, mi kéne? Ok nélkül nem szoktál ilyen lenni.

- Morci vagy – állapítottam meg. – Csak kíváncsi vagyok, hogy van valami gond Alison-nal?

- Már, miért lenne bajom vele? - nézett rám összeszűkült szemekkel.

- Csak, mert kicsit furán viselkedtél. De akkor lehet, csak én láttam rosszul – vontam meg a vállam.

- Furán, én? - nevetett görcsösen.

- Igen. Például furán néztél rá a neve hallatán, és te voltál az egyetlen, aki nem is üdvözölte az új osztálytárunkat.

- Szerintem rosszul láttad. És csak azért nem üdvözöltem, mert még nem volt rá időm. De mi ez a nagy kérdezősködés, tán vallatás akarna lenni?

- Nem – ráztam meg a fejem. – Csak kérdeztem – vontam meg a vállam.

- Alice! – hallottam meg magam mögül Jasper hangját.

- Na jó, megyek. Bocs, hogy zavartalak – néztem rá, majd távoztam az asztalától.

Igazából nem értem. Régen rendesebb volt. Mostanában egyre jobban felveszi ezt a rosszfiús imidzset. De hogy mi a jó ebben, azt nem tudom.
Amúgy meg úgy érzem, tisztáznom kell két dolgot; Magam sem tudom, hogy minek mentem oda beszélni vele, ezzel kapcsolatban. Ez válasz a másik dologra is, miszerint nem vagyok belezúgva, hiába hiszi azt a sok hisztérikus liba…

- Szia – mosolyogtam Jasper-re. – Mi a gond?

- Semmi, csak nem tetszik, hogy Dean közelében látlak.

- Csak ki akartam deríteni, hogy miért volt bunkó az új osztálytársunkkal.

- És mit mondott? – indultunk el ebédelni.

- Áh, csak bunkózik, mint ahogy ezt mostanában oly sokszor csinálja.

- És ez téged zavar? – nézett rám.

- Már nem – vontam meg a vállam. – Csak azt hittem, hogy normális, de úgy látszik tévedtem.

Ebéd után, Jasper hazakísért. Útközben összefutottunk Lizával.

Elizabeth Miller. Ő az osztályfőnököm, aki egyben az unokatesóm, és ő is egy boszi.

- Szia Beth! – öleltem meg.

- Szia kicsim – ölelt vissza. – Szia Jasper!

- Üdv – mosolygott. Persze, hogy nincs titkom Jass előtt.

- Nem sikerült elkapnom Alison-t. Minden rendben vele?

- Kezelésbe vettem – bólintottam. – Szerintem, könnyen be fog illeszkedni.

- Ennek örülök – mosolygott szélesen. – Majd mond meg neki kérlek, hogy keressen meg bármikor, ha van valami kérdése.

- Megmondom – bólintottam.

- Na de most sietek. Sziasztok – ölelt meg szorosan.

- Szióka – öleltem vissza.

- Szia Jasper – mosolygott Jass-re.

- Szia Liza – bólintotta, majd amikor tovább haladt hozzárakta. – Olyan fura tegezni.

- Olyan fura magázni – kacagtam, majd jókedvűen mentünk haza.