3. Fejezet ~ Fenyegető helyzet

Alison szemszöge:

Lassan kinyitottam a szemem. Már éjszaka volt. A Hold élesen sütött be az ablakomon, megvilágítva sötét szobámat. Felkeltem az ágyamról és ránéztem az órára. Kijelzője éjjel egy órát mutatott. Fáradtan elindultam zuhanyozni. Fogmosás után a fürdőszoba tükörben tanulmányoztam arcom vonásait. Alaposan szemügyre vettem hollófekete hajam, barna szemeim, amit apától örököltem. Borzasztóan hiányzott, ő imádta volna ezt a várost – gondoltam magamba. Zajt hallottam a szobámból. Besiettem a szobába, de nem láttam senkit. Az ablak tárva nyitva volt, az éjjeli lámpám a földön hevert. Zord hideg szél csapott be az ablakon, az ősz hűvös lehelete a csontomig hatolt. Odasiettem az ablakhoz és bezártam. Hirtelen lépteket hallottam odalentről. Felkaptam a falnak támasztott baseballütőm, amit apától kaptam a tizenharmadik szülinapomra. Halk léptekkel indultam lefelé a lépcsőn, az ütőt a vállamhoz emeltem, hogy felkészüljek az ütésre. A lépcső aljára érve a léptek egyre hangosabbak lettek. A hangokat követve a nappali felé indultam, a betörő nagy zajt csapva feldöntötte az egyik állólámpát. Nappaliba érve azt láttam, hogy az illatő az eldőlt lámpát próbálja felállítani. A sötétben nem volt látható a férfi arca, de vékony testalkata jól kivehető volt. Ütéshez készülődtem mikor a lámpát a helyére rakta és felkapcsolta azt.
- Anya?! – sikítottam.
- Alison tedd le azt az ütőt! Egyébként is mire kell az neked? – nézett rám értetlenül.
- Azt hittem, hogy betörő jár a házban- támasztottam a falnak a baseball ütőt.
- De miért hitted azt? – kérdezte.
- A fürdőszobában voltam mikor zajt hallottam a szobámból. Mire odaértem az ablak nyitva a lámpám meg a földön volt. Aztán meghallottam a lépteket innen.
- Jaj, kicsim! Sajnálom, hogy megijesztettelek. Bementem hozzád, hogy megnézzelek jól vagy-e. Egész délután nem mozdultál ki a szobából. Azt hittem valami baj van. Mikor benéztem hozzád nem voltál ott. Gondoltam kinyitom, az ablakot had jöjjön be egy kis friss levegő – nézett rám bűnbánóan.
 - Semmi gond. Jól vagyok csak nagyon fáradt voltam és elaludtam – mondtam.
- Azt az apádtól kaptad – mutatott a fal felé.
- Igen - mosolyodtam el halványan.
- Ne szomorkodj! Ő mindig velünk van és vigyáz ránk – ölelt meg. – Menj aludni késő van, holnap iskola. – mondta. Elindultam felfelé mikor eszembe jutott a lámpa a földön.
- Anya, te döntötted fel az éjjeli lámpám is?
- Nem szívem. Biztos a szél volt, nagyon feltámadt.
- Igen – bólintottam.

Felmentem a szobámba és összepakoltam. Pakolás után leültem az ablakpárkányra és néztem a Holdat és a csillagokat. Imádtam órákig képes lettem volna ott ülni. Apával kiskoromban sokat túráztunk és campingeztünk. Addig néztem a csillagokat, míg az álom el nem nyomott.

Másnap reggel hamar felkeltem. Korán elindultam a suliba, hogy legyen időm megírni a házimat. Elsőként értem az iskola parkolójába. Leparkoltam és kiszálltam a kocsiból. A Nap előbújt a felhők takarásából és kellemes meleget árasztott magából. Felültem a motorháztetőre napozni egy kicsit. Kis idő múlva a parkoló megtelt a suli diákjaival.
- Köhöm – hallottam megy vékony hangot. Egy vékony szőke hajú lány állt előttem pompon ruhában. A barátain is ugyanaz a szerelés volt.
- Szia! A nevem Amanda Montgomery, de hívj csak nyugodtan Mendy-nek. Ők itt a csapatom – mutatott maga mögé.
- Szia! A nevem Alison…
- Tudom – vágott közbe a lány. –Azért jöttünk, hogy üdvözöljünk. Lányok! – szolt figyelmeztetően társaira, akik rögtön piramis alakzatot vettek fel és egyszerre mondták: „Köszöntünk a Jefferzon gimiben! Hajrá gladiátorok!”
- Szép volt emberek – szolalt meg végül Mendy. Közelebb lépett hozzám és a kezembe nyomott egy rózsaszín illatosított papírt.
- Ez mi? – kérdeztem.
- Csütörtökön pompon lány válogatót tartunk te is bekerülhetsz, már ha tudod teljesíteni a követelményeket.  Tudod, közénk csak a legjobbak kerülhetnek be – mosolygott rám álszenten. Felfordult a gyomrom a csili-vili rózsaszín világának gondolatától is.
- Sziasztok! – jött oda hozzánk Alice. Mendy mint aki észre se vette, hogy köszönt neki elment mellette.
- Ennek meg mi a baja? - kérdeztem.
- Á, csak nem vagyok jóba vele – válaszolta Alice.
- Hát úgy tűnik, én se leszek vele túl jóban.
- Az meg mi? – nézte meg Alice a kezemben tartott papír tartalmát.
- Be akarsz állni közéjük?
- Úgy nézek én ki, mint aki ízléstelen miniszoknyában akar ugrálni egész nap és azt ordítani, hogy hajrá gladiátorok? – válaszomra elkacagta magát.
- Akkor ez nem csak az én véleményem – mosolygott, majd becsengettek.

Az utolsó óránk kémia volt. Alice-hez osztottak be párként, aminek örültem.
- Csináljátok meg az oldatott. Az elkészítéshez az útmutatót az asztalon találjátok – magyarázott a tanár. – De vigyázzatok, a készítés közben magatokra ne borítsátok, mert nem jön ki a ruhátokból. Kis idő múlva kész is lettünk a kék löttyel.
- Megyek, leadom a tanárnak – mondtam.
- Jó addig én összepakolok – mondta Alice. Megfordultam, s mentem volna a tanári asztal irányába, de valakibe beleütköztem. A kék folyadék az illető pólójára borult.
- Jaj! Nagyon sajnálom – néztem még mindig a pólón lévő kék foltot.
 - Nem igaz, hogy nem tudsz figyelni! – hallottam egy ismerős fiú hangot. Arcára emeltem tekintetem és akkor láttam, hogy Dean volt az. Szeme izzott a dühtől.
- Bocsánat – mondtam mire sarkon fordult és kirohant a teremből. Utána mentem és csak a folyosó végén értem utol.
- Kérlek, várj! Nagyon sajnálom – mondtam, de csak rendületlenül ment tovább. – Várj, már egy percet kérlek! – fogtam meg a vállát mire szembe fordult velem. – Borzasztóan sajnálom. Jóvá tudom valahogy tenni? – néztem rá bűnbánóan.
- Bocsánatkéréssel nem lehet ezt helyre hozni – mondta. Hangjában hallatszódott, hogy alig tudja elfojtani haragját.
- Tudom, de valahogy segíthetnék.
- Ez a kedvenc pólóm és te tönkre tetted, épp eleget segítettél már.
- Vehetnék neked egy újat – ahogy kimondtam elfogyott a türelme. Közelebb jött és testével neki szorított a szekrényeknek.
- Nem kell a pénzed a segítséged pedig főleg.
- De…- próbáltam ellenkezni mire ő a fejem magasságába a szekrénybe ütött.  Az ütéstől a szekrény ajtaja behorpadt.
- Jobban jársz, ha távol tartod magam tőlem – mondta, aztán elengedett és elment. Visszamentem a teremben ahol már Alice várt.
- Még hogy normális inkább őrült – törtem ki.
- Ki? – kérdezte Alice.
- Mindegy. Bocsi, hogy kiöntöttem.
- Semmi baj. Jó, hogy két oldatot csináltunk. A másikat már beadtam.
- Köszönöm.
- Ugye te is ebédelsz? – kérdezte izgatottan Alice.
- Igen. Miért? – néztem rá kérdően.
- Akkor, remélem, hogy velem fogsz ülni – mosolygott – Ennyi idióta ember után, szeretnék végre egy normálist is bemutatni.
- Rendben - válaszoltam és elindultunk az ebédlő felé.

Az ebédlőben sokan voltak. Türelmesen kivártuk, míg mi kerülünk sorra, aztán Alice egy ablak melletti asztalhoz vezetett.
- Ott a legjobb barátom - mondta vidáman, majd intett egy szőke srácnak. - Jasper, gyere - mondta halkan, majd magunkhoz hívta. Mondott valamit halkan a srác, majd megrázta a fejét, és arrébb állt egy csajjal. Alice felhúzta a szemöldökét, majd leült az egyik asztalhoz. Úgy nézett ki, mint akibe a villám csapott bele az imént.
- Valami baj van?
- Nincs – fújta ki magát durcásan. – Vagyis van – nézett rám nagy szemekkel. – Ide se jött köszönni.
- Oh, értem látom neked is jó napod van.
- Nagyon – grimaszolt, majd a srác irányába nézett.
- Mi lenne, ha megédesítenénk ezt a rossz napot? – mosolyodtam el.
- Mire gondolsz? – nézett rám Alice elkerekedett szemekkel.
- Menjünk, fojtsuk fagyiba a bánatunkat.
- Benne vagyok – csillant meg a szeme és hírtelen kisütött a nap.
A belvárosba mentünk ebéd után.
- Melyik a legjobb fagyizó a környéken? – kérdeztem.
- Az a kék ott arra - mutatott a távolba kimagasló épületre.
- Hát akkor irány oda – mondtam.
A fagyizóba belépve egy kisírt szemű pincér lány fogadott minket.
- Sziasztok! – üdvözölt minket szívélyesen és egy-egy étlapot nyomott a kezünkbe.
- Gyertek, van szabad asztalunk – intett, hogy kövessük. – Foglaljatok helyet és szóljatok, ha hozhatok valamit.
- Egy jó nagy fagyi kelyhet szeretnénk. Tudnál ajánlani egyet? – kérdeztem.
- A legnagyobb fagyi kelyhünk a fagyicsoda. Minden fajta fagyi rajta van, amit csak kínálunk tejszínhabbal és csoki forgáccsal.
- Jól hangzik, kettőt kérünk belőle.
- Kettőt, nem lesz az nektek sok? – kérdezte a lány.
- Tudod nagy a bánatom – mondtam szomorú tekintettel.
- Megértelek. Párperc és itt lesz – mondta aztán elment.
- Alison, amúgy mi történt kémián, hogy nem jöttél vissza? Mi volt Dean-nel? – kérdezte Alice.
- Hát magam se tudom. Utána siettem, hogy bocsánatot kérjek, de nem akart meghallgatni. Valahogy helyre akartam hozni a dolgokat mire ő rám ordított, hogy bocsánatkéréssel nem tudom helyrehozni a dolgokat. Erre felajánlottam, hogy kifizetem a pólót. Mire ő a szekrénynek szorított és azt mondta, hogy nincs szüksége se a pénzemre se a segítségemre. Ellenkezni akartam erre ő a fejem magasságába beleütött a szekrénybe aztán azt mondta, hogy jobban járok, ha távol tartom magam tőle. Tisztára bepörgött.
- Nem értem, miért lett ilyen – grimaszolt.
- És az a legrosszabb hogy a kedvenc pólóját öntöttem le.
- Ne zavartasd magad – nézett rám egy halvány mosoly kíséretében, majd enni kezdte a fagyiját.

- Te és Jasper? Igaz így hívják? Mióta vagytok együtt? – Alice hírtelen köhögni kezdett. Biztos félrenyelte a fagyiját.
- Mi nem... Nem vagyunk együtt - mosolygott zavartan.
- Bocsi pedig úgy nézett ki.
- Igen? - csodálkozott. - Pedig nem vagyunk. Csak gyerekkorunk óta legjobb barátok vagyunk, és nagyon rosszul esett, hogy oda se jött köszönni...
- Érem – sütöttem le a szemem és elkezdtem enni a fagyim. Egy kis idő múlva pittyegő hang ütötte meg a fülünket.
- Mi ez a hang? – kérdezte Alice.
- Jaj, ne! – vettem ki a telefonom a táskámból.
- Mi a baj? – kérdezte Alice rémülten.
- A kocsi riasztója jelzett. Valaki megpiszkálta. Ne haragudja, de most mennem kell – pattantam fel és már rohantam is az ajtó felé-
- Menj csak nyugodtan – hallottam Alice hangját a távolból.

Visszasiettem a kocsimhoz és láttam, hogy egy srác állt előtte. Magas barnahajó srác volt. Szemügyre vettem széles vállát, izmos karját, gesztenye barna szemét. Közelebb mentem, hogy lássam, mit csinál ott.
- Szia! Te mit csinálsz itt? – kérdeztem mire a srác arrébb ugrott a rémülettől láthatóvá téve azt a helyet, amit eltakart. – Te jó ég!! – Sikítottam. Hírtelen kiszökött a vér az arcomból.
- Nyugi nem lett komoly baja – mondta.
- Még hogy nem lett nagy baja? Látod te azt a nagy benyomódást a lökhárítón? – törtem ki hisztérikusan.
- Nyugodj meg – fogta meg a kezem a srác. – Csak egy tenyérnyi helyen sérült meg.
- Lehet, hogy a te kezeddel mérve a kicsi hely, de az enyémmel baromi nagy! – ordítottam rá és elrántottam a kezem. Minden dühömet a fiúra zúdítottam. – Milyen behemóttal tolattál neki?
- Azzal a szépséggel ott – mutatott a tőlünk pár méterre álló motorra.
- Az szépség inkább monstrum – mondtam még mindig kikelve magamból.
- Lehiggadnál végre! – ordított rám a srác. – Jól van, látom, most már tudunk higgadtan beszélni. Van egy szerelő haverom aki megtudja csinálni.
- Biztos, hogy ért a kocsikhoz? – kérdeztem kételkedve.
- Naná, profi a srác.
- Mikor tudná megcsinálni?
- Ma már nincs bent a műhelyben.
- Nagyszerű – ironizáltam. - Mikor lesz bent?
- Megkérdezem tőle majd, hogy holnap délután ott lesz-e.
- Jó, de hogy foglak megtalálni?
- Megadom a számom és egy biztosítási lapot, hogy le tudd jelenteni a balesetet – ajánlotta fel a srác.
- Rendben – számot cseréltünk aztán elhajtottam.
Hazamentem. Anya nem volt otthon, a konyhába mentem ahol a hűtőn egy kis cetlire írt üzenet várt: „El kellett utaznom üzleti ügyben. Kéthét múlva jövök. Szeretlek kicsim.” Leraktam az cetlit a konyha pultra és felmentem a házit megírni.