6. Fejezet ~ Az érzelmek tengerében

Alice szemszöge.
Rájöttem, hogy gondolkodnom kell. El is indultam sétálni.

- Hova mész? – nyitotta ki az ajtaját David.

Bakker. Tudtam, hogy teraszon kellett volna mennem.

- Sétálni – vontam meg a vállam.

- Ilyenkor? Jól vagy összerakva?

- Hagyjál már békén – futottam ki a lakásból.

Fogalmam sincs, hogy miért tettem. Nem haragszom rá. Nem mondott semmi rosszat, de…

- Oh, bocsánat – kértem elnézést attól, akinek nekimentem. – Rebecca? Úgy volt, hogy eltűnsz innen örökre – üdvözöltem a régen látott lányt.

- Ja… Ti hittétek azt édesem. Ez a város az enyém. Világos vagyok?

- Ribanc – vágtam telekinetikus erővel egy fának.

- Sose nősz fel, Alice – vágott most ő egy fának.

Összeszorítottam az ajkam, s könnyeimet a szememben tartottam.

- Olyan erő áll feletted, amiről nem is tudsz… - mutatott a Holdra. – Ugye milyen romantikusan gyönyörű a telihold? Élveznéd Jasper-rel, mi?

- Hagyd ki őt ebből. Ez a mi harcunk…!

- Ennyire védeni kell a varázslópasidat?

- Ő nem a pasim – oltottam le, s kitartottam a kezem.

Tűzsugárral támadtam, de ő időben kivédte azt egy vízsugárral.

- Nem harcolni jöttem. Csak szólni, hogy visszajöttem, és hogy osztálytársak leszünk – vigyorgott rám. – Sőt, jobb esetben csoporttársak – vigyorgott, és eltűnt.

- Ez nem lehet igaz – zokogtam, s közben a földre hullottam.

Miért csinálja ezt? Mit keres itt? Miért jött vissza?

- Alice jól vagy? – hallottam meg magam mögül Jasper hangját.

- Nem – fordultam felé könnyes szemmel. – Rebecca visszatért.

- Ne sírj, elintézzük – tartotta ki a kezét.

Odabújtam hozzá, és sírásban törtem ki. Ez nem lehet igaz…

- Olyan jó, hogy itt vagy – szipogtam.

- Örülök, hogy itt vagyok – simogatta a hátam. – És most kérlek, nyugodj meg.

Mélyen a szemébe néztem. Ó Istenem, mennyire imádom azokat a szemeket…

De mit csinál? Jézusom, meg akar csókolni? Nem… Nem csókolhat meg miután sírtam… Legalábbis az első csókunk nem lehet meg így…

- Megpróbálok – fúrtam a fejem a mellkasába.

A hajamba fúrta az orrát, és puszilgatni kezdett. Teljesen megnyugodtam.

Másnap reggel megláttam, hogy Rebecca a tanári asztalon ül, és körbe veszik őt a fiúk, meg a menő ribancok. Valamint a pom-pom lányok.

Amikor megláttam Lizát, odasiettem hozzá, és megállítottam az időt.

- Hogy engedhetted, hogy az a ribanc banya a mi osztályunkban tanuljon? – estem sírva az unokatesómnak.

- Ó istenem, Alice – ölelt magához. – Nem tehettem semmit, erősebb, mint…

- Mint te? – néztem fel rá.

Az ajkába harapott.

- Alice, nem tudtam mit tenni.

- Ajánlhattál volna másik osztályt.

- Nincs hozzá hatalmam.

- Boszorkány vagy! – emeltem meg a hangom zokogva.

- Kérlek, nyugodj meg. Pörgesd tovább az időt, és menj a terembe. Tartsd távol őt Alison-tól és Jasper-től. Ennyi, amennyit tehetsz most.

- Bocs, hogy rád támadtam – öleltem meg újra.

- Érthető, de most kérlek, nyugodj meg.

Miután az idő tovább ment bementem a terembe, és leültem a helyemre. Megjött Jasper is, és vártuk Alison érkezését. Tényleg be kéne őt avatnom, hiszen veszélyben lehet…

- Sziasztok! - köszönt Alison.

- Szia – öleltem meg a barátnőmet. – Olyan jó épségben látni.

- Helló – köszönt neki Jasper is.

- Épségben? Történt valami, amiről nem tudok? Például, ki az a csaj az asztalon?

- Egy átkozott ba… - már majdnem.

- Barom ribanc – javított ki Jass. Huh.

- Akkor nem vagyok egyedül abban, hogy nem szimpi.

- Hát nem. És te még nem is ismered… De hamarosan úgy is bemutatkozik majd – sziszegtem.
- Az jó lesz - emelte égnek a tekintetét.
- Hogy a francba bírjam ki vele egy teremben, úgy hogy nem esek neki? – néztem Jasper-re.

- Csak nyugodtan, oké? – tette a kezét a vállamra, egy édes mosoly kíséretében.
Grimaszolni kezdtem. Mintha az olyan könnyű lenne. De, ekkor becsengettek, így Jasper átment az ő termébe, én pedig a padra vágtam a fejem.

- Hát ez meg mi volt?

- Mi, mi? – pislogtam rá.

- Na, ne add nekem itt az ártatlant. Te is tudod jól, hogy miről beszélek.

- Tudod, ezt a ribanct már ismerem régebbről, és Jass is tudja, hogy mindig ideges vagyok, ha a közelemben van, és ezért mondta, hogy higgadjak meg. Vagyis le.

- Én nem erre gondoltam. Ahogy rád nézett. Soha nem láttam még ilyennek. Mi történt?

Összeszorítottam az ajkaim, és éreztem, hogy vörösödök.
- Igazából, tegnap nagyon kiakadtam valami miatt… Sírtam is, és ő vigasztalt meg… Majd amikor megnyugodtam, és könnyes szemekkel ránéztem, majdnem… Szóval tudod… Majdnem megcsókolt – huh, kimondtam.

- És, miért csak majdnem?

- Nem akartam, hogy úgy legyen meg az első csókunk, hogy előtte éppen sírtam – tettem kezeimbe az arcomat.

- Értem. Akkor finoman lepattintottad. És, hogy fogadta?

- Igazából, csak tovább ölelt és puszilgatta a homlokom – motyogtam. – Annyira édes volt.

- Az jó. Szerintem szeret téged nagyon.

- És azt hiszem, én is őt. Ezért nem akartam, hogy akkor csókoljon meg, amikor könnyes a szemem.

- Megértelek.

- Köszi – mosolyogtam rá.

Nap végén Jasper hazakísért.

- Esküszöm, hogy kinyírom Rebeccát. Láttad, hogy nyomul rád? – fordultam felé nagy szemekkel.

- És ez téged zavar? – nézett a szemembe.

- Igen – bólintottam vörösödve.

- De ne érdekeljen – simította meg az arcom lágyan. – Én téged szeretlek – mosolygott.

- Tényleg? – pislogtam rá.

- Igen, téged – mondta, és közelebb hajolt.

Lábujjhegyre álltam, hogy az ajkaink összeérjenek. Lágyan csókolt. Lágyan, mégis forrón. Óvatosan, de mégis birtoklóan. Viszonoztam a csókját. Kezeimet átfontam a nyakán, ő pedig erős kezeit a derekamra rakta, úgy húzott magához.

- Szeretlek – suttogtam az ajkaira, majd újabb csókot követeltek az ajkaim. Míg ő a hátamat simogatta, én a hajába túrtam.

- Szeretlek – ismételte meg, majd homlokát az enyémnek döntötte.

Jelenleg olyan boldog voltam, hogy szinte szétfolytam. Éreztem, hogy képes lennék meghalni a karjaiban. Örökre így akarok érezni, mint most.

2012. október 26.-a van. Péntek. Őszi szünet előtti utolsó nap. Töri órán bealudtam, és megálmodtam az előző este történéseit.

„- David, ez nem vicces! Hol vagy? – kerestem a házban, de csak egy levelet találtam, amin az állt, hogy Rebeccával találkozik. Nem jó, nagyon nem jó.

Mikor kirohantam az erdőbe, azt láttam, hogy Becca éppen legyőzi őt egy varázslattal.

- Daviiiiiiiiiid! – kiáltottam könnyes szemekkel, és odafutottam hozzá. Istenem, nem érzem a pulzusát. – David – rázogattam.

- Tudod, te is lehetnél a helyében – jött hozzám közelebb az a ribanc.

- Ezt hogy merészelted, te kis…? – küldtem őt földre egy óriási vízsugárral.

- Ő jött nekem happogni – seperte le magát. – Ne engem hibáztass. Én csak védtem magam.

Megvonta a vállát és elteleportált. Sírva borultam a bátyám testére.

- Nem hagyhatsz itt! – zokogtam, és a szívén pihenő kezem alatt fehér fény villant fel, ő pedig egy nagy sóhajjal ült fel. – Hát élsz – öleltem meg.”

DE ÉN MIT TETTEM??? – gondoltam magamban, és ekkor, hirtelen felriadtam.

Utolsó órám angol volt. Óra után odamentem Lizához, hogy beszéljek vele.

- Tanárnő! Tudnánk beszélni?

- Persze, Alice – mosolygott, majd megvártuk, míg mindenki elmegy.

- Én ezt nem bírom tovább – borultam a nyakába sírva.

- Csss, nyugi – ölelt magához szorosan, majd megvárta, míg befejezem a zokogást. – Mi a gond?

- Nem akarok boszi lenni. Én ezt nem fogom bírni. Tegnap majdnem elvesztettem a bátyámat a ribanc Rebecca miatt. Nem akarok még egy ilyet átélni. Ez nekem túl sok – szipogtam.

- Kicsim – simította meg a vállam. – Tudod, hogy én mindig itt leszek neked.

- Tudom, hogy segítesz mindendben, de tegnap sem voltál ott. Igaz én nem hívtalak, de… Be pánikoltam, és… Liza, én gyógyítottam! – néztem rá könnyes szemekkel.

- Ez természetes, emiatt ne akadj ki – felelte nyugodtan.

- Ráadásul, minden nap hazudok Alison-nak is. Tudod, milyen szar ez?

- Édesem, senki nem mondta, hogy ne mondd el neki mi vagy, ha bízol benne.

- De nem akarom ebbe belekeverni. Amíg nem tud erről, biztonságban van. Utána nem lesz…

Este kimentem az erdőbe sétálni, mivel meg voltam róla győződve, hogy ott találom a banyát. Persze, nem is tévedtem. Éppen erőt gyűjtött valami földmágiával.

- Hogy merészelted bántani a bátyámat? Ez a mi harcunk, hagyd békén a szeretteimet! – ordítoztam vele, miközben telekinézissel a levegőbe repítettem őt.

- Nem szép dolog hátba támadni – seperte le magát, amikor a földön volt.

- Mert te nem azt csináltad? – üvöltöztem vele. – Mondtam már, hogy tűnj el a városból!
- Mondtam már, hogy szeretem ezt a várost – repített egy fának.
- Rohadj meg – sziszegtem, és kitartottam a kezeimet, amiből tűz lövelt ki. Ő is kitartotta a kezeit és így harcoltunk. Hol én álltam nyerésre, hol pedig ő.

Már nagyon a végén jártunk. Kezdtem gyengülni, és úgy éreztem, porrá fogok égni. Ráadásul hallottam, hogy valaki közelít.

- A francba – hallottam meg Rebecca hangját, és hirtelen elteleportált, így a tűzcsóvám elégetett egy fát.

- Bakker – sziszegtem, és gyorsan, egy kis vízi varázslattal eloltottam, mielőtt tovább terjedne. De amikor megfordultam, a barátnőm állt mögöttem. – Alison? – mondtam ki a nevét.

És ekkor tudatosult bennem, hogy lebuktam. Tudja, hogy boszi vagyok. Nincs visszaút.