7. Fejezet ~ Az érzelmek tengerén

Az erdőben futottam, mikor egy nagy lángcsóvára lettem figyelmes. Lelassítottam lépteimet és a fény irányába indultam. A fák között Alice-t pillantottam meg. A kezéből vízsugár tört fel. Egy égő fát oltott el. Közelebb mentem hozzá. Hirtelen felém fordult.
- Alison? – szólított meg. Tekintetéből sütött az aggodalom, és pír került az arcára.
- Te mit csináltál az előbb? – kérdeztem kissé riadtan.
- Eloltottam egy fát? - kérdezte összeszorított ajkakkal, cérnavékony hangon.
- Azt láttam, de hogy csináltad?
- Úgy hogy boszorkány – válaszolt egy lány. A lány felé fordultam. – Az én nevem Rebecca Fell. Te bizonyára Alison vagy.
- És ez neked most jó? - fordult a lány felé Alice, és egy tűzcsóvát küldött felé, de a lány kivédte, és Al hirtelen egy fának repült.
- Ha téged bánthatlak az nekem mindig jó – válaszolta. Az égnek emelte mindkét kezét és egy fát csavart ki a földből, majd felém hajította. Épphogy ki tudtam térni a fa elől.
- Megmondtam neked, hogy ez a mi csatánk, őt ne keverd bele! - kiabált vele Alice. Sose láttam még őt ilyen idegesnek. Hirtelen a levegőben teremt, és egy tűzkört csinált Becca köré, aki hirtelen eltűnt. - Ez nem igaz - hallottam meg Al hangját, majd csettintett egyet és a tűz eloltódott, ő pedig a földön állt velem szemben.
- Jó trükk volt, de nem elég jó - egy tűzgömb termett Becca kezébe és felém dobta. Most már nem tudtam kitérni és eltalált.
- Nee - hallottam Alice hangját és a földre rogytam.

Bibbip-bibbip, keltett fel az ébresztő órám. Nehezen kikecmeregtem az ágyból és kikapcsoltam az órát. Nem lehet igaz, hogy elfelejtettem kikapcsolni az órámat – gondoltam magamban. Megkerestem a telefonom és felhívtam Alice-t.
- Szia, mondjad - köszönt feszült hangon.
- Szia! Rosszkor hívtalak? – kérdeztem.
- Nem, nem dehogy.
- Jaj, képzeld veled álmodtam. Az erdőben voltunk és a kezedből vízsugár tört fel és azzal oltottad el az égő fát.
- Beszélnünk kéne. El tudsz jönni, mondjuk kilencre a kedvenc kávézómba?
- Aha, ott leszek.
- Köszi, szia - hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Szia – tettem le a telefont.
A fürdőszobába mentem, hogy rendbe szedjem magam.

Leparkoltam a kávézó előtt és bementem. Alice már egy asztalnál várt. Intett is nekem, hogy üljek le oda.
- Szia! Bocsi, de nem veszem le a napszemüvegem iszonyat bántja a szememet a fény és majd szétmegy a fejem is.
Alice megfogta a kezem, majd hirtelen már nem fájt semmim.
- És most? - kérdezte halkan.
- Most már nem fáj - mondtam vidáman. - Nem tudom, hogy hogy csináltad, de köszönöm.
- Sziasztok, hozhatok nektek valamit. Á, a karamellás lány.
- Igen. Szia! Hívj csaj Alison-nak. A két szokásosat kérjük - mondtam a lánynak.
- Rendben – mondta a lány és elment.
- Nem álom volt - suttogta. - Tényleg, boszi vagyok.
- Haha, jó vicc volt - nevettem, de ő nem nevetett velem. - Most te komolyan beszélsz?
- Megmutassam? - nézett rám komolyan.
- Mire gondolsz?
- Ez a kedvencem – mosolygott, majd csettintett egyet, és rajtunk kívül mindenki megállt. Még az óra se ketyegett. – Egyszerű, időmegállítás – tette hozzá.
- Huh, te tényleg boszorkány vagy. És van hegyes kalapod és tudsz seprűn szállni? – viccelődtem.
- Kalapom nincs, de tudok repülni seprőn, sőt, szőnyegen is - kacagta, majd az idő ment tovább. - Megmutassam? - pislogott rám.
- És mit tudsz még?
- Látom az emberek auráját. Persze nem jóslásilag, és nem mindig, csak ha bekapcsolom. Például, látom, hogy te most sárga, és kék vagy. Miszerint kicsit félsz, de igazából semlegesen boldog is vagy.
- Tényleg ezt érzem. Nem lenne baj, ha tesztelnélek? – kérdésemre elnevette magát.
- Tesztelj nyugodtan, de ha csak dühösnek tetteted magad, akkor, nem változik meg. Mindig csak az igaz érzelmek mutatkoznak meg. Rúgj bele az asztalba - kacagta. - Akkor megváltozik.
- Azt azért nem szeretném. Kezdhetjük?
- Ühüm – bólintotta.
A tízedik születésnapomra gondoltam, mikor anya az ágyamba hozta az ünnepi reggelim aztán hárman elmentünk az állatkertbe és mire hazaértünk a nappaliban várt egy új bicikli. Melegség töltötte el a szívemet az volt életem egyik legszebb napja.
- Égszínkék. Meglehetősen boldog vagy. Biztosan, egy szép emlék.
- Igen az volt - mondtam.

Arra gondoltam mikor eltörtem a kezem. Nem fogadtam szót és felmásztam a fára. Megcsúsztam és leestem. Eltörtem a kezem és mikor szóltam anyának, hogy eltörtem nagyon összeszidott. Szomorúságot éreztem.
- Szürke. Bűntudat, mert rosszat tettél.
- Nem fogadtam szót anyának és eltörtem a kezem. Nagyon mérges volt - mosolyodtam el. Most apa temetésére gondoltam, ahogy földet szórtunk a koporsójára.
- Hú, ez nagyon intenzív fekete. Még én is megkönnyezek.
- Ühüm - válaszoltam szűkszavúan.

Kinyílt a kávézó ajtaja és Dean lépet be. Arra gondoltam, hogy milyen bunkó volt a szerelő műhelyben, hogy azt mondta nem vagyok normális, hogy százezer dollárt kért, mert kijavította azt a kis horpadást. Düh öntött el.
- Hú - nyilvánult meg Alice. - Nem is mondtad, hogy bejön neked Dean.
- Mi? - akadtam ki.
- Piros vagy. Az arcod is és az aurád is. Te szerelmes vagy.
- Az arcom a dühtől vörös. És egy ilyen önelégült baromba meg pláne nem vagyok szerelmes - emeltem meg a hangom erejét, mire Dean ránk nézet és öntelten vigyorgott.
- Az aura nem hazudik - suttogta, és tényleg olyan boszis hangja volt.
- Na, jó gyere, menjünk innen - kaptam fel a kabátom.
- Jó - forgatta meg a szemét. - Repüljünk? – viccelődött.
- Nem - indultam az ajtó felé de Dean az utamat állta.
- Hello - köszönt.
- Szia - húztam össze a szemem és próbáltam kikerülni, de megint elém állt. - Elengednél? - kérdeztem kissé ingerülten.
- Persze - lépett arrébb.
- Alisooon! - hallottam meg Alice hangját. - Lassíts már, létszi,
Lassítottam a lépteimen, hogy utol tudjon érni.
- Mi volt ez az egész? - állt meg előttem.
- Semmi - kerültem ki és mentem tovább.
Sóhajtott egy hangosat, majd ismét beért.
- Elmondod, vagy igazságvarázslattal szedjem ki belőled?
- Jó elmondom - torpantam meg. – Emlékszel, mikor Eric összetörte a kocsim?
- Ühüm - bólintott, majd leült egy padra.
- Dean volt a szerelő haver, és azt hiszi, hogy egy örült csaj vagyok, aki állandóan követi - rogytam a padra.
- És téged ez azért zavar, mert bele vagy esve.
- Nem vagyok beleesve. Egy ilyen önelégült barmot ki tud szeretni? Ja, és a legjobb, hogy a csináltatásért százezret akart kérni - mondtam dühösen.
- És mi van, ha ő is beléd van esve? - kérdezte Alice.
- Ő csak magát szereti.
- Szerintem nem gondolta komolyan - nézett rám.
- De nagyon is komolyan gondolta azt, amit mondott és én is azt, hogy egy barom.
- És még én vagyok a nehéz esett - forgatta meg a szemét.
- Tényleg mi történt miután elájultam? - váltottam témát.
- Meggyógyítottalak, és haza teleportáltalak az ágyadba. Helyben hagytam a kis ribancot.
- Jól tetted és köszönet mindenért - néztem körül. - Te nem érzed úgy, mint ha figyelnének minket?
- Boszi vagyok. Mindig így érzek – kacagott.
- Aha - próbáltam én is nevetni, de a rossz érzésem még erősebb lett.
Ekkor megcsörrent Alice telefonja.
- Dave?! - vette fel. - Aha... Nem... De most... Oké, megyek. Szia - rakta le. - Bocsi, de mennem kell. A bátyám nem tud nélkülem megoldani semmit – morogta.
- Semmi gond, menj csak nyugodtan.
- Tényleg bocsi. Majd folytatjuk. Szia - ölelt meg.
- Szia.

  

Ücsörögtem még egy kicsit a padon. A hallottak egy kicsit megleptek. Hirtelen baljós érzés fogott el, mint ha még mindig figyelnének. Felpattantam a padról és az üzletek felé indultam. Lépteket hallottam magam mögött. Hátranéztem, de rajtam kívül senki sem volt az utcán. A félelem lett úrrá rajtam. Lépteimet felgyorsítottam, minél messzebb akartam kerülni attól, aki követet. Ne fuss el – mondta egy fiú hangja az agyam hátsó részében. A hang hallatán összerezzentem. Ismét szétnéztem, de még mindig egyedül voltam az utcán. Segíteni akarok - mondta ismét a fiú. Felnéztem a kirakatban álló próbababára. Egy fehérneműs bolt előtt álltam. Ne, kérlek, ne menj be - könyörgött a hang. Az üres utcára néztem aztán vissza a kirakatra. Azért is bemegyek – gondoltam. Bementem a boltba. Az eladó hölgy széles mosollyal köszöntött.
- Segíthetek? – kérdezte az eladó.
Mond neki, hogy csak eltévedtél és gyere ki – utasított az ismeretlen hang.
- Igen a melltartót szeretnék vásárolni – mondtam.
Ne csináld ezt velem! – mondta a hang.
- Gyere! Megmutatom, hogy merre találod őket – mondta az eladó.
- Köszönöm – mondtam mosolyogva.
Gyere ki az üzletből! Beszélnem kell veled.
Nem engedelmeskedtem az utasításnak. Elkezdtem nézegetni a fehérneműket. Ki választottam egy melltartót.
Igaz, nem akarod felpróbálni? – kérdezte kétségbeesetten a hang.
De igen – gondoltam.
Ne már! Ha felpróbálod, nem fogom tudni magam türtőztetni – mondta a hang. Szavai hallatán inkább visszaraktam a melltartót és a kijárat felé mentem.
- Nem talált semmit? – kérdezte az eladó kissé szomorúan.
- Nem, de benézek máskor is. Viszlát - köszöntem el a nőtől.
Az üzlet soron sétálgattam tovább. A rossz érzésem egyre erősebb lett. Egy sikátor mellet jöttem el, ami két bolt között volt. Egy erős kéz ragadt meg és berántott a sikátorba. Összeszorítottam a szemem az ijedségtől és sikítottam. A férfi a falnak nyomott és a számra tapasztotta a kezét.
- Sss. Alison nyugi, én vagyok – mondta a férfi. Dean volt az. – Ha nem sikítasz, akkor leveszem a szádról a kezem.
- Ühüm – próbáltam válaszolni mire levette a számról a kezét. – Te mi a fenét csinálsz itt? – ordítottam rá.
- Örülnék, neki a nem ordítanál – mondta.
- Mit akarsz? – kérdeztem dühösen.
- Semmit – mondta vigyorogva.
- Akkor engedj el! – emeltem meg ismét a hangom.
- Hm. Nincs kedvem – mondta flegmán.
- Na jó, mit akarsz?
- Mi volt ez a jelenet a kávézóban? – kérdezte kissé vádlón.
- Milyen jelenet?
- Tudod te nagyon jól.
- Nem, nem tudom. Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Hát csak úgy tudtam.
- Ja, csak úgy tudtad. Követtél igaz?
- Nem követtelek. Van jobb dolgom is, mint hogy téged kövesselek – idézte a szavaimat.
- Ja, az őrültek is ezt szokták mondani – vágtam vissza.
- Jó, tényleg követtelek – vallotta be.
- Akkor ki is a dilis rajongó? – kérdésemre csak megvonta a vállát. – Miért követtél?
- Azért, mert eléggé rosszul néztél ki a kávézóban meg akartam kérdezni, hogy jól vagy-e. Tudod, jó benyomást akarok kelteni a többi rajongómban is.
- Azzal, hogy a falnak szorítasz és megkérdezed, hogy hogy vagyok?
- Aha, hogy eltudd, mesélni a rajongói klubban, hogy milyen érzés a közelemben lenni – válaszolta vigyorogva.
- Milyen rajongói klubban? – akadtam ki.
- Hát tudod, aminek te vagy az elnöke.
- Te mekkora egy önelégült barom vagy – veszítettem el a türelmemet.
- Nyugi, csak hülyülök – mondta és testével még erősebben nyomott neki a falnak.
- Elengednél végre? – kérdeztem ingerülten.
- Miért, te talán nem élvezed a helyzetet? – kérdezte és közelebb hajolt. Az ajkunk szinte összeért.
- Nem – válaszoltam makacsul.
- Ne hazudj – túrt bele a hajamba és enyhített a szorításon. Érintésétől elszállt az erő a lábamból.
- Nem hazudok – mondtam és átöleltem.
- Akkor érintésemre miért ver gyorsabban a szíved? Miért ölelsz? Megmondom miért. Azért, mert szerelmes vagy belém – mondta. Hangja bársonyos volt.
- Nem vagyok szerelmes beléd és azért öleltelek át, mert elvesztettem az egyensúlyom – mondtam dacosan.
- Hm, igazad van – mondta és elengedett. Az erőtlenségtől a földre rogytam. – Gyere, visszakísérlek a kocsidhoz –nyújtotta a kezét
- Nem kell – tápászkodtam föl és otthagytam a sikátorban.