18. Fejezet ~ Nehéz az igazat elismerni

Alison szemszöge:

Egész nap alig leltem a helyem, mint ha hiányozna valami. Valami olyasmi, ami nagyon fontos a számomra, de nem vettem észre, hogy elvesztettem. A szobámban voltam. Lefeküdtem az ágyra és a plafonra meredtem. Nem tudtam kiverni Dean szavait a fejemből: „Mikor a közeledben vagyok, felgyorsul a légzésed. Mikor megérintelek, akkor a szíved majd kiugrik a helyéről. A csókomra vágysz. Mind a ketten tudjuk, hogy igazam van.” De nem, Dean-nek nem lehet igaza – gondoltam. Éles fájdalom nyilallott a fejembe és a hallásom kiélesedett. Hallottam Dean szívének ritmusos dobogását. Ahogy a faágak megreccsennek a talpa alatt. Az erdőben volt. Ez így nem mehet tovább. Meg kell keresnem – gondoltam és elindultam megkeresni. Mikor kiléptem a házból a szél éles karmokkal férkőzött a kabátom alá. Nem törődtem a hideggel, behunytam a szemem és Dean-re gondoltam. Mint ha a fejében jártam volna. Láttam, amit ő látott, hallottam, amit ő hallott. A táj kristály tisztán rajzolódott ki előttem. Már tudom, hogy hol találom. Kinyitottam a szemem és beléptem az erdőbe.

Megérkeztem arra a helyre amit Dean gondolataiban láttam. Éreztem, hogy a környéken van, de nem láttam sehol.
- Dean – szólítottam meg. Csend telepedett a vidékre. – Tudom, hogy itt vagy. Gyere elő.
Lágy szellő cirógatta meg a tarkómat. Baljós érzésem támadt. Megfordultam, de semmi. A hátam mögött a földön egy gally tört ketté a ránehezedő súly alatt. Megpördültem a tengelyem körül, de ismét senki nem állt ott. Hirtelen rám vetette valakit magát és a földre tepert. Teljes erőből szorítva a földhöz. Dean volt az. Arcára kacér mosoly ült ki. Félmeztelen volt. Csodálatos látványt nyújtott, ahogy izmai megfeszültek, a gyengéd szél megborzolta a haját. Ragyogott a szeme.
- Mit keres itt? – kérdezte.
- Téged.
- Tán beismered, hogy igazam van? – száját még szélesebb vigyorra húzta.
- Nincs igazad – a döbbentség kiült az arcára is. Engedett egy kicsit a szorításából ez által a hátára tudtam fordítani és most én magasodtam felette.
- Segítened kell – jelentettem ki. Nem tudtam túl sokáig a földön tartani. Kis lendületet vett és ismét maga alá temetett a csuklómat a fejem fölé szorítva.
- Jó, de mindennek ára van.
- Jól van. Mit akarsz? – cseppet sem tetszett az ötlet, de csak ő tud segíteni. Lassan végig nézett rajtam és a szeme megcsillant. – Remélem, élvezed a helyzetet – mondtam szarkasztikusan.
- Nagyon is – hangja diadalmas volt. – Csókolj meg – jelentette ki.
- Tessék? – akadtam ki.
- Így te is rá jössz, hogy igazam van azzal kapcsolatban, hogy vágysz rá – felelte pimaszul.
- Nem – förmedtem rá és lelöktem magamról. Feltápászkodtam a földről és haza indultam.
- Alison, várj már – jött utánam Dean. – Bocsánat – ragadta meg a kezed.
- Miért kérsz bocsánatot? Talán azért mert múltkor a sikátorban a szívrohamot hoztad rá, vagy azért mert dilisnek nevezték, vagy azért mert rám vetetted magad? – zúdítottam minden haragom Dean-re.
- Igen - mondta Dean és közelebb húzott magához. A keze a csuklómról a tarkómra vándorolt és megcsókolt. Ajkának puha nyomása alatt szétnyíltak az ajkaim. Dean oly tüzesen csókolt, mint ha az élete függne ettől a csóktól. Visszacsókoltam ugyanolyan vehemenciával. Nem tudtam kontrolálni az érzéseimet, mint ha valami felrobbant volna bennem. Többet akartam Dean-ből. A karomat Dean nyaka köré fontam és közelebb húztam magamhoz. Érzetem a testéből áradó hőt.  Egyik kezével a hajamba túrt, a másikkal pedig türelmetlenül térképezte fel a testem. Végig simította a nyakam majd keze a hátamra tévedt, a gerincem mentén haladt lefelé és megállapodott a csípőmnél. Érintése olyan hatással volt rám, mint ha áram rázott volna meg.
- Khm – a hang hallatán ziháltan váltunk szét. Dean válla fölött átlestem és egy vörös hajú lányt pillantottam meg.
- Tűnj el – mondta Dean. Nem törődött a lánnyal és megcsókolt.
- Jack téged keres – mondta a lány kitartóan.
Dean a nyakamat kezdte el csókolgatni.
- Dolgom van – lehelte.
- Ja, azt látom – jegyezte meg a lány csípősen. – Az estéről akar veled beszélni.
Dean izmai megfeszültek és kedvetlenül tolt el magától.
- Jó. Mond meg neki, hogy pár perc és ott vagyok – Dean válaszára a lány csak bólintott és elment. – Látod igazam volt. Ezt volt olyan nehéz beismerni? – kérdezte és csókot lehelt az ajkamra. - Most mennem kell. Majd este találkozunk.
- Ezt, hogy érted? – kérdeztem, de Dean már nem volt ott.

Fél álomban voltam mikor egy hang megszólalt az agyam hátsó részében. Alszol? – kérdezte gyengéden.
- Ühüm – morogtam. A másik oldalamra fordultam és átöleltem a párnám. Nem volt olyan puha, mint szokott lenni. Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem miért. A párnám helyett Dean-t öleltem, aki kacéran vigyorgott rám. A mellkasán feküdtem.
- Mondták már neked, hogy aranyos vagy mikor alszol? – kérdezte pimaszul. A vigyor az arcáról egy pillanatra sem tűnt el.
- Te mit keresel itt? – sikítottam és lelöktem az ágyról. Dean hangos puffanással a földre eset.
- Ha azt akartad, hogy menjek arrább akkor meg is kérhettél volna rá – mondta és föltápászkodott.
- Nem, azt akartam, hogy tűnj el az ágyamból. Mit keresel itt? – szögeztem neki a kérdést.
- Mondtam, hogy jövök, hát itt vagyok. Azt hittem, hogy mire ide érek, készen leszel – monda és lassan végig mért.
- Készen? Mire?
- Erre most nincs időnk. Öltözz fel aztán menjünk.
- Hova? – kérdeztem és kimásztam az ágyból.
- Nem az a lényeg. Majd megmutatom – mondta és közelebb jött hozzám.
- Nem megyek veled sehova – makacsoltam meg magam.
- De telihold van. Ez nagyon fontos – tiltakozott.
- Nem érdekel.
- Hát, ha nem jössz a saját lábadon, akkor kénytelen vagyok odáig cipelni téged – mondta és felkapott a vállára, mint egy krumplis zsákot.
- Ezt nem teheted – kapálóztam.
- Már megtettem – mondta. Kezébe vette a székemen heverő kabátomat és már ott se voltunk.

Az útból csak a mellettünk elsuhanó fákat láttam.
- Megérkeztünk – mondta Dean és ledobott a földre.
- Hé, ez fájt – förmedtem rá.
- Túléled – válaszolta és felém nyújtotta a kabátomat. – Ezt vedd fel, mert fázni fogsz.
Felálltam és elvettem tőle a kabátot. Lassan körülnéztem. A hold lágy fénye bevilágította a tájat. Egy tisztáson voltunk melynek a közepén egy nagy szikla állt. Az emberek kisebb csoportokba tömörülve beszélgettek. Egy alak kivált a tömegből és felénk tartott.
- Dean, Alison – intett. Eric volt az. Néhány lépéssel ott termett mellettünk. – Sziasztok – üdvözölt.
- Szia – köszöntem neki vissza.
- Szia. Most van egy kis dolgom. Figyelnél rá egy kicsit? – kérdezte Dean.
- Persze – mondta Eric.
- Remek. Bármi is történik, maradj mindig Eric mellet – fordult hozzám Dean. – Nemsokára jövök – mondta és elment.
- Cuki pizsama – jegyezte meg Eric.
Szúrós pillantást vetettem rá.
- Mi történt?
- Felkapott a vállára és ide cipelt – válaszomra Eric felnevetett.
- Az vicces lehetett – mondta vidáman.
- Nem volt az – bokszoltam a vállába.
- Nyugi csak viccelek – emelte fel a kezét védekezőn. – Na..
Kezdte Eric, de nem tudta befejezni.
- Áúúú – hallottunk egy hangot mire a többiek is bekapcsolódtak. Majd egy percig vonyítottak egyszerre. Egy idősebb férfit láttam a szikla tetején állni.
- Kezdődik. Gyere, menjünk közelebb – húzott Eric a tömegbe.
- Ki az a férfi?
- Majd elmondom, de most maradj csendben – szolt rám a fiú.
- Férfiak és asszonyok! Immár ötszáz éve gyűlünk össze minden teliholdkor. Ha egyként gyűlünk össze, akkor egyek vagyunk és egyként is harcolunk – kezdte a férfi. – A Hold Istennő megáldott minket cserébe minden holdtöltekor hűnek kell hozzá lenünk. És, hogy megjutalmazzon minket a hűségünkért új gyermeket küldött közénk. Mutasd hát magad leányom.
Szétvált előttem a tömeg és minden szempár rám szegeződött.
- Jer, hát ide! – intett a kezével a férfi.
Kérdőn Eric-re néztem.
- Menj nyugodtan – bólintott.
Elindultam a férfi felé. Már majdnem odaértem mikor egy kéz ragadta meg a karom.
- Semmi baj én vagyok – suttogta Dean. – Itt leszek mögötted – mondta és felkísért a férfi mellé.
- Alison Argen immáron a falka tagjává fogadlak – mondta a férfi és hüvelykujjával megérintette a homlokom ezzel rárajzolva egy pontot. – Milyen szerepet kívánsz betölteni a falka életében?
- Béta – válaszolta helyettem Dean.
- Azt nem lehet – sikította egy lány a tömegből majd előlépett. Az a lány volt az, aki rajtakapott minket csókolózni. Vörös haját most copfba fogta össze. Szeme éget a dühtől. Fekete pólót és farmert viselt a nagy hideg ellenére is, mint mindenki más.
- Már miért ne lehetne? – kérdezte Dean.
- Azért mert azt se tudjuk, hogy honnan származik, vagy azt, hogy hogyan lett farkas. Egy vadász nevét viseli és mégis az, amit ennek a név tulajdonosai megvetnek, és ki akarnak irtani.
- Ronald Winchester azért alapította ötszáz éve ezt a falkát, hogy befogadja és megvédje azokat a farkasokat, akiknek szükségük van rá, jöjjenek bárhonnan is – érvelt Dean.
- De hát azt se tudja, hogy hogyan kell harcolni vagy vadászni. Még átváltozni sem tud. Nem tud farkasként élni – erősködött tovább a lány.
- Akkor megtanítom neki – mondta Dean határozottan.
- Hát akkor a döntés megszületett. Alison a béta szerepét kívánja betölteni. A falka szabályaihoz híven kiválasztáson kell bebizonyítania, hogy méltó erre a feladatra. Dean – forduld a férfi a fiúhoz. – Neked kell Alison-t megtanítanod arra, hogy hogyan éltek őseink. A megmérettetés három hold múlva lesz. Ennyi időt kap, hogy felkészüljön – mondta a férfi. – Most pedig vigadjunk barátaim.
Dean felé fordultam. Szemében elégedettség tükröződött.
- Menj vissza Eric-hez – mondta.
Lemásztam a szikláról és megkerestem Eric-et.
- Hú, kis lány te aztán nagy fába vágtad a fejszéd – mondta Eric.
- Lehet, nem tudom – az egészből egy szót se értettem. – Ki volt az a férfi a sziklán?
- Jack Winchester Dean nagyapja. Ő lett az alfa ismét mikor Dean apja meghalt.
- Ismét? – kérdeztem.
- Igen. A falka szabályai szerint, ha az alfa meghal, akkor újat kell választani. Jack vette kezébe az irányítást és ő lett ismét a vezér, de a falka tényleges vezetője Dean anyja. Jack inkább a szellemi vezetőnk. Az a csaj, aki hisztérika rohamot kapott az Dean volt barátnője. Igaz, hogy csak két napot jártak, mert Dean dobta, de a lány még a mai napig bele van esve.
- Ó, értem – mondtam és a szememmel elkezdtem pásztázni a tömeget.
- Kit keresel? – érdeklődött Eric.
- Senkit – vágtam rá gyorsan.
- Dean-t keresed igaz?
- Igen – ismertem be. – Bocsi, mond, nyugodtan figyelek rád.
- Semmi baj.
- Kérdezhetek még valamit?
- Persze – mondta Eric vidáman.
- Te hallod a többi farkas gondolatait?
- Igen. Farkas alakban így beszélgetünk, de le is tudod zárni az elméd, hogy a társaid ne hallják és emberi alakban nem tudod használni ezt a képességed.
- Dean egyszer azt mondta, hogy mikor átváltoztam lezárta az elméjét, de én mégis hallottam. Többször is hallottam mit gondol még emberi alakban is.
- Tudod, erős kötelék van köztetek.
- Ezt, hogy érted?
- Mikor átváltoztál Dean hívó szavára hallgattál.
- Lehet, hogy a te hívószavadra is átváltoztam volna.
- Nem, ez nem így lett volna.
- Miből gondolod ezt?
- Miután láttad átfutni Dean-t az úttesten farkas alakban megkért, hogy vonyítsak a házatok közelében. Kíváncsi volt, hogy vadász vagy-e. Ha az lettél volna, észreveszed, hogy ott vonyítok és el akartál volna kapni. Dean lesben állt, ha mégis felbukkannál és meg akarnál ölni, de te nem jöttél. Észre se vetted, hogy hívlak.
- De ez még nem jelenti azt, hogy…
- De igen azt jelenti. Hidd el – mondta Eric. – Későre jár. Haza kísérlek.
- Igen tényleg későre jár. Köszönöm – mondtam halkan.
Hazaérve fáradtan, rogytam az ágyra. A sok információ csak úgy kavargott a fejemben.  Lassan gondolataimba merülve elnyomott az álom.