14. Fejezet ~ A titok, ami már nem titok

Alison szemszöge:

Lépteket hallottam közeledni. Lassan megmozdultam, mire fájdalmasan felnyögtem. Testem minden porcikája fájt. Nehézkesen kinyitottam a szemem. A napsugarak olyan erősek voltak, hogy égették a szemem. Alig láttam valamit a vakító fényben. Egy fehérre festett szobában voltam. A fejem lüktetett a fájdalomtól. Óvatosan felültem az ágyon. Az ereimben megfagyott a vér a félelemtől. Egy fekete farkas ült az ajtó előtt. Az állat felállt és tett felém egy lépést. Úgy nézett ki, mintha meg akarna támadni.
- Áúúú – az állat felüvöltött. A kezemet a fülemre tapasztottam. Olyan hangosan üvöltött, hogy azt hittem beszakad a dobhártyám. Hirtelen Dean rontott be a szobába.
- Megörültél? – ordított rá a farkasra és elkapta az állat száját. – Még élesek az érzékei – mondta mogorván Dean. Elengedte az állatot, aki megrázkódott és emberi alakot öltött. Eric volt az. Hátrálni próbáltam, de a fal az utamat állta.
- Bocsi. Elfelejtettem, hogy még nagyon élesek az érzékeid – mondta Eric vidáman és tett felém egy lépést.
- Ne közelíts – figyelmeztettem.
- Nyugi – mondta kedvesen Eric.
- Nem nyugszom meg – emeltem fel kissé a hangom.
Eric szóra nyitotta a száját, de Dean leintette: - Hagyd majd én – Eric lassan bólintott.
- Nem fogunk bántani – mondta Dean.
- Mit akartok tőlem? – Dean szavai kicsit sem nyugtattak meg.
- Hogy vagy? – kérdezte.
- Hol vagyok? – kérdeztem nem törődve a kérdésével.
- A szobámban –válaszolta Dean.
- Miért vagyok itt? – kérdeztem és páni félelem lett úrrá rajtam. – Miért tartotok itt?
- Alison! – szólt rám Eric. – Próbálj megnyugodni.
- Mit akartok tőlem? – kérdeztem még kissé ingerülten. Dean égnek emelte a fejét.
- Elsőnek azt, hogy megnyugodj – mondta Dean. – Utána beszélni akarunk veled.
- Miről akartok beszélni? – kérdeztem higgadtabban. Elgondolkodtam, hogy vajon miért vagyok Dean szobájában, hogy hogyan kerülhettem ide, mi történhetett, és hogy mik az utolsó emlékeim: az erdő, a farkasok gyűrűje, ahogy a farkasok éles fogaikkal rám vicsorogtak, Dean könyörtelen zöld szemei. Megint elkapott a félelem. – Megtámadtál – mondtam remegő hanggal. Szavaimat Dean-hez intéztem.
- Nem – tiltakozott Eric. – Vagy is igen, de csak azért mert…
- Mert azt hittem, hogy vadász vagy – vágott a szavába Dean.
- Milyen vadász? – akadtam ki. – Nem vagyok vadász.
- Most már tudjuk, hogy nem lehetsz az, mert te is vérfarkas, vagy mint mi – válaszolta Dean.
- Hogy micsoda? Az nem lehet – tiltakoztam.
- Mi is azt hittük, hogy nem lehet, de mikor körbevettünk, hogy… - Eric egyszerre elhallgatatott, majd kis idő után folytatta. – Szerintem tudod, hogy miért.
- Szóval mikor körbevettünk átváltoztál – mondta kissé türelmetlenül Dean. – Aztán elájultál és ide hoztalak.
- Miért nem vittél haza?
- Azért, mert az első átváltozás után a fiatal farkasok nem tudják kontrolálni az átváltozásokat és gyakran belázasodnak vagy kómába esnek egy rövid időre, míg teljesen átalakulnak – mondta Dean.
- Kómába esnek – visszhangoztam.
- Igen. Te belázasodtál, így nem vihettünk haza – tájékoztatott Eric.
- Mennyi ideje vagyok itt?
- Több mint két hete –válaszolta Eric.
- És mikor mehetek haza? – kérdeztem döbbenten.
- Ha már jól vagy akkor bármikor.
- Már jól vagyok – mondtam és felpattantam az ágyról.
- Ülj vissza! – parancsolt rám Dean. – Nem mondhatod el senkinek azt, hogy mik vagyunk.
- Még Alice-nek sem?
- Neki meg főleg nem – hangjában érezhető volt az él. – És jó lenne, ha pár napig még nem mennél suliba. A te érdekedben. Eric majd haza visz.

Miután Eric hazahozott fáradtan dőltem le az ágyamra. Ahogy lecsuktam a szemem az ébresztő óra éles pityegéssel keltett. Kedvetlenül kimásztam az ágyból és elkezdtem készülődni a suliba. „Pár napig ne menj suliba, a te érdeked.” Visszhangzott Dean szavai a fejemben, de nem törődtem vele.
A suli folyosóján ültem, mikor Alice mellettem termet.
- Istenem Alison, végre - ölelt meg hirtelen.
- Szia. Ne szoríts, ilyen erősen megfulladok - mondtam viccelődve.
- Jó csak... Ne merj Dean és Eric közelébe menni, értetted?
- Azzal nem lesz gond. Amúgy jó ez a parfüm, de nem kéne egy litert magadra önteni - az érzékeim újra erősek lettek. A zajok felerősödtek, az illatok intenzívek lettek.
- Egy kicsivel sincs több rajtam...
- De ... - tiltakozni akartam, de Dean lépett oda hozzánk.
- Szia. Mit keresel itt? - kérdezte mintsem törődve azzal, hogy Alice is ott van.
- Dean, menj el a barátnőm közeléből! – lépett közénk Alice.
- Te ebből maradj ki! - ripakodott Alice-re.
- Te... Maradj ki az életünkből, vagy megbánod! - emelte meg a hangját a barátnőm.
- Jó, erre most nincs időnk. Gyere - mondta Dean és megragadta a kezem. Kirángatott a suliból, át a parkolón.
- Hé, ne csináld már. Ez fáj – hatalmas erővel téptem ki a kezem a szorításából. – Nem mondhatod meg, hogy mit csináljak – mondtam dühösen. Az érzékeim még mindig tomboltak. A csengő iszonyatos erősséggel szólalt meg. A fülemre tapasztottam a kezem és keservesen felnyögtem.
- Gyere! – közelebb lépett és közelebb húzott magához. – Semmi baj, próbálj megnyugodni – hangja bársonyos volt. A derekamra tette a kezét és átölelt. Viszonoztam az ölelését. A fejemet a mellkasára tettem. Hallottam szívének dobogását. Éreztem mellkasának ritmikus emelkedését és süllyedését. Keze a hátamra tévedt és elkezdett simogatni. Légzésem felvette az ő légzésének ütemét. Az érzékeim lenyugodtak. Dean karjaiban úgy éreztem, hogy a világ megszűnik körülöttünk. Pár percig voltam csak az ölelésében, mert Alice utolért minket.
- Dean, engedd el őt! - kiáltotta a leányzó.
Kedvetlenül toltam el Deant magamtól.
- Figyelj mondtam már, hogy ne szólj ebbe bele - mondta Dean kissé mérgesen.
- Én pedig azt mondtam, hogy hagyd békén a barátnőmet - indult el a fiú felé idegesen Alice és hunyorítani kezdett. Dean a fejéhez kapott és összegörnyedt. Pár másod perc múlva én is éreztem a szorító fájdalmat a fejemben. Olyan fájdalmas volt, hogy képtelen voltam küzdeni ellene és összeestem. Alice látván a szenvedésem riadtan lépett hátra.
- Mit tettél vele? - nézett dühösen és könnyes szemmel Dean-re.
- Én semmit. Ezt te csináltad.
- Az aurája... Te farkast csináltál belőle! - üvöltözött tovább. - Te rohadék - hunyorított újra, Dean pedig ismét a földön volt.
Mikor Alice befejezte a varázslatot, a fiú fölállt.
- Most már elég legyen ebből Banya - az utolsó szót szinte undorral mondta. - Nagyon gyengének nézel ki. Szállj be a kocsiba - fordult hozzám. Hangja még mindig feszült volt.
- Miért változtattad át? - kérdezte még mindig idegesen Alice. - Amúgy meg hogy jössz te ahhoz, hogy banyának szólíts, te kutya?
- Nem haraptuk meg. Magától változott át – mondta Dean.
Alice döbbenten meredt rám. Dean-nel beöltünk a kocsiba és elhajtottunk.

Egész úton egy szót se szóltunk egymáshoz. Dean leparkolta a feljáróra a kocsit és kiszálltunk. Bekísért a házba és becsapta maga mögött az ajtót.
- Úgy gondolom, hogy reggel érthetően elmondtam, hogy pár napig ne menj suliba – mondta mérgesen.
- Ne mond meg nekem, hogy mit csináljak! – csattan fel.
- De megmondom, mert még nem tudod kontrolálni a farkas létet – lett egyre dühösebb.
- Megoldottam volna egyedül is – emeltem meg a hangom.
- Ja, és ezzel leleplezted volna magad – emelte meg a hangját ő is.
- Ó, milyen kedves vagy, hogy aggódsz értem – mondtam ironikusan.
- Igen, aggódok érted – mondta.
- Ja persze – mondtam dacosan.
- Képzeld tényleg féltelek – hangjában érezhető volt az a mérhetetlenül sok düh.
Válaszára még mérgesebb lettem: - Szerintem csak azért aggódsz, hogy nehogy elmondjam azt a csúnya kis titkod.
- Ez nem így van – mondta felháborodottan.
- De igen, így van – elvesztettem a türelmemet. – Ha annyira aggódtál volna értem, akkor ott lettél volna mellettem, mikor lázasan az ágyadban feküdtem. Ericről tényleg elhiszem, hogy félt, mert ő ott volt és vigyázott rám.
Válaszomra arc vonásai megkeményedtek: - Igazad van, tényleg csak az érdekel, hogy ne mond el – hangjában érezhető volt a csalódottság. Sarkon fordult és kiviharzott a házból. Vissza se nézett. Meglepetten álltam veszekedésünk színhelyén. Nem értettem a reakcióját.