6. Fejezet ~ Az érzelmek tengerében

Alice szemszöge.
Rájöttem, hogy gondolkodnom kell. El is indultam sétálni.

- Hova mész? – nyitotta ki az ajtaját David.

Bakker. Tudtam, hogy teraszon kellett volna mennem.

- Sétálni – vontam meg a vállam.

- Ilyenkor? Jól vagy összerakva?

- Hagyjál már békén – futottam ki a lakásból.

Fogalmam sincs, hogy miért tettem. Nem haragszom rá. Nem mondott semmi rosszat, de…

- Oh, bocsánat – kértem elnézést attól, akinek nekimentem. – Rebecca? Úgy volt, hogy eltűnsz innen örökre – üdvözöltem a régen látott lányt.

- Ja… Ti hittétek azt édesem. Ez a város az enyém. Világos vagyok?

- Ribanc – vágtam telekinetikus erővel egy fának.

- Sose nősz fel, Alice – vágott most ő egy fának.

Összeszorítottam az ajkam, s könnyeimet a szememben tartottam.

- Olyan erő áll feletted, amiről nem is tudsz… - mutatott a Holdra. – Ugye milyen romantikusan gyönyörű a telihold? Élveznéd Jasper-rel, mi?

- Hagyd ki őt ebből. Ez a mi harcunk…!

- Ennyire védeni kell a varázslópasidat?

- Ő nem a pasim – oltottam le, s kitartottam a kezem.

Tűzsugárral támadtam, de ő időben kivédte azt egy vízsugárral.

- Nem harcolni jöttem. Csak szólni, hogy visszajöttem, és hogy osztálytársak leszünk – vigyorgott rám. – Sőt, jobb esetben csoporttársak – vigyorgott, és eltűnt.

- Ez nem lehet igaz – zokogtam, s közben a földre hullottam.

Miért csinálja ezt? Mit keres itt? Miért jött vissza?

- Alice jól vagy? – hallottam meg magam mögül Jasper hangját.

- Nem – fordultam felé könnyes szemmel. – Rebecca visszatért.

- Ne sírj, elintézzük – tartotta ki a kezét.

Odabújtam hozzá, és sírásban törtem ki. Ez nem lehet igaz…

- Olyan jó, hogy itt vagy – szipogtam.

- Örülök, hogy itt vagyok – simogatta a hátam. – És most kérlek, nyugodj meg.

Mélyen a szemébe néztem. Ó Istenem, mennyire imádom azokat a szemeket…

De mit csinál? Jézusom, meg akar csókolni? Nem… Nem csókolhat meg miután sírtam… Legalábbis az első csókunk nem lehet meg így…

- Megpróbálok – fúrtam a fejem a mellkasába.

A hajamba fúrta az orrát, és puszilgatni kezdett. Teljesen megnyugodtam.

Másnap reggel megláttam, hogy Rebecca a tanári asztalon ül, és körbe veszik őt a fiúk, meg a menő ribancok. Valamint a pom-pom lányok.

Amikor megláttam Lizát, odasiettem hozzá, és megállítottam az időt.

- Hogy engedhetted, hogy az a ribanc banya a mi osztályunkban tanuljon? – estem sírva az unokatesómnak.

- Ó istenem, Alice – ölelt magához. – Nem tehettem semmit, erősebb, mint…

- Mint te? – néztem fel rá.

Az ajkába harapott.

- Alice, nem tudtam mit tenni.

- Ajánlhattál volna másik osztályt.

- Nincs hozzá hatalmam.

- Boszorkány vagy! – emeltem meg a hangom zokogva.

- Kérlek, nyugodj meg. Pörgesd tovább az időt, és menj a terembe. Tartsd távol őt Alison-tól és Jasper-től. Ennyi, amennyit tehetsz most.

- Bocs, hogy rád támadtam – öleltem meg újra.

- Érthető, de most kérlek, nyugodj meg.

Miután az idő tovább ment bementem a terembe, és leültem a helyemre. Megjött Jasper is, és vártuk Alison érkezését. Tényleg be kéne őt avatnom, hiszen veszélyben lehet…

- Sziasztok! - köszönt Alison.

- Szia – öleltem meg a barátnőmet. – Olyan jó épségben látni.

- Helló – köszönt neki Jasper is.

- Épségben? Történt valami, amiről nem tudok? Például, ki az a csaj az asztalon?

- Egy átkozott ba… - már majdnem.

- Barom ribanc – javított ki Jass. Huh.

- Akkor nem vagyok egyedül abban, hogy nem szimpi.

- Hát nem. És te még nem is ismered… De hamarosan úgy is bemutatkozik majd – sziszegtem.
- Az jó lesz - emelte égnek a tekintetét.
- Hogy a francba bírjam ki vele egy teremben, úgy hogy nem esek neki? – néztem Jasper-re.

- Csak nyugodtan, oké? – tette a kezét a vállamra, egy édes mosoly kíséretében.
Grimaszolni kezdtem. Mintha az olyan könnyű lenne. De, ekkor becsengettek, így Jasper átment az ő termébe, én pedig a padra vágtam a fejem.

- Hát ez meg mi volt?

- Mi, mi? – pislogtam rá.

- Na, ne add nekem itt az ártatlant. Te is tudod jól, hogy miről beszélek.

- Tudod, ezt a ribanct már ismerem régebbről, és Jass is tudja, hogy mindig ideges vagyok, ha a közelemben van, és ezért mondta, hogy higgadjak meg. Vagyis le.

- Én nem erre gondoltam. Ahogy rád nézett. Soha nem láttam még ilyennek. Mi történt?

Összeszorítottam az ajkaim, és éreztem, hogy vörösödök.
- Igazából, tegnap nagyon kiakadtam valami miatt… Sírtam is, és ő vigasztalt meg… Majd amikor megnyugodtam, és könnyes szemekkel ránéztem, majdnem… Szóval tudod… Majdnem megcsókolt – huh, kimondtam.

- És, miért csak majdnem?

- Nem akartam, hogy úgy legyen meg az első csókunk, hogy előtte éppen sírtam – tettem kezeimbe az arcomat.

- Értem. Akkor finoman lepattintottad. És, hogy fogadta?

- Igazából, csak tovább ölelt és puszilgatta a homlokom – motyogtam. – Annyira édes volt.

- Az jó. Szerintem szeret téged nagyon.

- És azt hiszem, én is őt. Ezért nem akartam, hogy akkor csókoljon meg, amikor könnyes a szemem.

- Megértelek.

- Köszi – mosolyogtam rá.

Nap végén Jasper hazakísért.

- Esküszöm, hogy kinyírom Rebeccát. Láttad, hogy nyomul rád? – fordultam felé nagy szemekkel.

- És ez téged zavar? – nézett a szemembe.

- Igen – bólintottam vörösödve.

- De ne érdekeljen – simította meg az arcom lágyan. – Én téged szeretlek – mosolygott.

- Tényleg? – pislogtam rá.

- Igen, téged – mondta, és közelebb hajolt.

Lábujjhegyre álltam, hogy az ajkaink összeérjenek. Lágyan csókolt. Lágyan, mégis forrón. Óvatosan, de mégis birtoklóan. Viszonoztam a csókját. Kezeimet átfontam a nyakán, ő pedig erős kezeit a derekamra rakta, úgy húzott magához.

- Szeretlek – suttogtam az ajkaira, majd újabb csókot követeltek az ajkaim. Míg ő a hátamat simogatta, én a hajába túrtam.

- Szeretlek – ismételte meg, majd homlokát az enyémnek döntötte.

Jelenleg olyan boldog voltam, hogy szinte szétfolytam. Éreztem, hogy képes lennék meghalni a karjaiban. Örökre így akarok érezni, mint most.

2012. október 26.-a van. Péntek. Őszi szünet előtti utolsó nap. Töri órán bealudtam, és megálmodtam az előző este történéseit.

„- David, ez nem vicces! Hol vagy? – kerestem a házban, de csak egy levelet találtam, amin az állt, hogy Rebeccával találkozik. Nem jó, nagyon nem jó.

Mikor kirohantam az erdőbe, azt láttam, hogy Becca éppen legyőzi őt egy varázslattal.

- Daviiiiiiiiiid! – kiáltottam könnyes szemekkel, és odafutottam hozzá. Istenem, nem érzem a pulzusát. – David – rázogattam.

- Tudod, te is lehetnél a helyében – jött hozzám közelebb az a ribanc.

- Ezt hogy merészelted, te kis…? – küldtem őt földre egy óriási vízsugárral.

- Ő jött nekem happogni – seperte le magát. – Ne engem hibáztass. Én csak védtem magam.

Megvonta a vállát és elteleportált. Sírva borultam a bátyám testére.

- Nem hagyhatsz itt! – zokogtam, és a szívén pihenő kezem alatt fehér fény villant fel, ő pedig egy nagy sóhajjal ült fel. – Hát élsz – öleltem meg.”

DE ÉN MIT TETTEM??? – gondoltam magamban, és ekkor, hirtelen felriadtam.

Utolsó órám angol volt. Óra után odamentem Lizához, hogy beszéljek vele.

- Tanárnő! Tudnánk beszélni?

- Persze, Alice – mosolygott, majd megvártuk, míg mindenki elmegy.

- Én ezt nem bírom tovább – borultam a nyakába sírva.

- Csss, nyugi – ölelt magához szorosan, majd megvárta, míg befejezem a zokogást. – Mi a gond?

- Nem akarok boszi lenni. Én ezt nem fogom bírni. Tegnap majdnem elvesztettem a bátyámat a ribanc Rebecca miatt. Nem akarok még egy ilyet átélni. Ez nekem túl sok – szipogtam.

- Kicsim – simította meg a vállam. – Tudod, hogy én mindig itt leszek neked.

- Tudom, hogy segítesz mindendben, de tegnap sem voltál ott. Igaz én nem hívtalak, de… Be pánikoltam, és… Liza, én gyógyítottam! – néztem rá könnyes szemekkel.

- Ez természetes, emiatt ne akadj ki – felelte nyugodtan.

- Ráadásul, minden nap hazudok Alison-nak is. Tudod, milyen szar ez?

- Édesem, senki nem mondta, hogy ne mondd el neki mi vagy, ha bízol benne.

- De nem akarom ebbe belekeverni. Amíg nem tud erről, biztonságban van. Utána nem lesz…

Este kimentem az erdőbe sétálni, mivel meg voltam róla győződve, hogy ott találom a banyát. Persze, nem is tévedtem. Éppen erőt gyűjtött valami földmágiával.

- Hogy merészelted bántani a bátyámat? Ez a mi harcunk, hagyd békén a szeretteimet! – ordítoztam vele, miközben telekinézissel a levegőbe repítettem őt.

- Nem szép dolog hátba támadni – seperte le magát, amikor a földön volt.

- Mert te nem azt csináltad? – üvöltöztem vele. – Mondtam már, hogy tűnj el a városból!
- Mondtam már, hogy szeretem ezt a várost – repített egy fának.
- Rohadj meg – sziszegtem, és kitartottam a kezeimet, amiből tűz lövelt ki. Ő is kitartotta a kezeit és így harcoltunk. Hol én álltam nyerésre, hol pedig ő.

Már nagyon a végén jártunk. Kezdtem gyengülni, és úgy éreztem, porrá fogok égni. Ráadásul hallottam, hogy valaki közelít.

- A francba – hallottam meg Rebecca hangját, és hirtelen elteleportált, így a tűzcsóvám elégetett egy fát.

- Bakker – sziszegtem, és gyorsan, egy kis vízi varázslattal eloltottam, mielőtt tovább terjedne. De amikor megfordultam, a barátnőm állt mögöttem. – Alison? – mondtam ki a nevét.

És ekkor tudatosult bennem, hogy lebuktam. Tudja, hogy boszi vagyok. Nincs visszaút.

5. Fejezet ~ Az új barátok és ellenségek

Nem tudtam aludni. Csak hánykolódtam az ágyban. Felkeltem és lementem a konyhába. Ittam egy pohár vizet, s leültem egy székre. Át kellet gondolnom az elmúlt napok történéseit. Csak ültem ott és meredten néztem magam elé. Egy hangos puffanás térített magamhoz. Az ijedségtől kiborítottam a pohárban lévő vizet. Feszülten figyeltem, hogy honnan jöhetett a hang. Aztán újabb zaj ütötte meg a fülemet. Valami nekirontott tiszta erőből a bejárati ajtónak. Az ajtóhoz rohantam, hogy megnézzem mi történt. Az ajtó szilárdan tűrte a támadást, de ez kicsit sem nyugtatott meg. Ha az a valami be akar jönni, akkor úgy is megtalálja a módját, hogy bejusson. Tennem kellet valamit. Visszamentem a konyhába és elővettem egy kést. Lekapcsoltam a villanyt és a bejárathoz mentem. Éles karmok mélyedtek a fába. Az a valami egyre dühösebb lett és erősebben kaparta a kettőnket elválasztó ajtót. Minden erejével azon volt, hogy bejusson.  Hírtelen abbahagyta a dörömbölést, és szörnyű hangot adott ki magából, aztán elhallgatott. Vártam párpercet és kinyitottam az ajtót. Szétnéztem, de nem láttam semmit. Hírtelen rám vetette magát és elkezdte nyalogatni az arcom. Egy nagytestű kutya volt az.
- Jól van, na, hagyd abba – mondtam nevetve. A kutya vidáman vakkantott egyet. Egyszer csak elszaladt és egy labdával tért vissza. – Ilyen későn akarsz játszani? Na, gyere, had nézzem meg, hogy van-e bilétád.

Felkapcsoltam a lámpát az előszobában, és megnéztem a kutya nyakörvét. A bilétán egy név szerepelt: „Maxi”.
- Szóval a neved Maxi – megnéztem a biléta másik oldalát is, amin egy cím állt. A szembe lévő ház címe volt az. – Most hazaviszlek, jó Maxi? – átsétáltam a kutyussal az utca másik oldalába és becsengettem a házba.
- Ki az? – kérdezte egy kissé rekedtes női hang.
- Elnézést a késői zavarásért Mrs. Martin. Maxi átszökött hozzánk és visszahoztam – az ajtó lassan kinyílt.
- Jaj, sajnálom! Maxi nagyon rossz fiú voltál – dorgálta meg a kutyát.
- Semmi gond. Alison vagyok, a szemben lakó – mutatkoztam be.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek – mondta szívélyesen a hölgy. – Nagyon köszönöm, hogy visszahoztad nekem Maxit.
- Nincs mit. Most mennem kell. Jó éjszakát! – köszöntem el. Hazamentem és lefeküdtem aludni.

Első órám fizika volt. Gyorsan repült az idő miközben figyelmesen hallgattam Mr. Mills előadását. Kicsengettek, összepakoltam és indultam biológiára.
- Megmutatnád nekem, hogy merre van a biosz terem? – kérdeztem Alice-t.
- Bocsi, most nem jó, mert stúdiós megbeszélés lesz, és már így is kések, szerintem - hadarta, majd eliszkolt.
Bejártam a fél iskolát mire megtaláltam a termet. Bekopogtatók és benyitok.
- Elnézést a késésért – mondtam.
- Gondolom maga Miss Argent. Húsz percet késet – mondta élesen.
- Elnézést hölgyem. Eltévedtem.
- Használjon térképet. Az ülésrendet már kialakítottam, nem fogom megváltoztatni. Van még egy hely ott hátul Mr. Morgen mellet.
- Tessék? – pattant fel egy srác. – Elnézést, nem akartam elaludni.
- Mr. Morgen, ha nem érdekli önt a biológia, akkor ne vegye fel ezt a tantárgyat.
- De érdekel.
- Akkor ne aludjon az órámon!
- Sajnálom, nagyon fáradt vagyok.
- Nem érdekel, akkor sem tűröm el. Menjen, üljön le – fordult felém a nő.
Hátra mentem és leültem a srác mellé.
- Na, szóval a gyengébbek és a késők kedvéért megint bemutatkozom. A nevem Mrs. Bertelin. Én fogom tanítani maguknak a biológiát – mondta. A mellettem ülő fiú oldalba bökött.
- Szia – mosolygott szélesen. Az a srác lett a padtársam, aki a minap összetörte a kocsim.
- Szia. Tegnap miért nem hívtál? – szögeztem neki a kérdést.
- Jaj, tényleg! Teljesen kiment a fejemből. Ne haragudj – nézett rám bűnbánó szemekkel.
- Most már legalább tudom, hol talállak meg – viccelődtem.
- Ja, heti egyszer három órán keresztül itt leszek – emelte égnek a szemét. – Amúgy még be sem mutatkoztam. A nevem Eric Morgen.
- Alison Argent – mutatkoztam én is be. – Na de most komolyan. Mikor tudná megcsinálni a kocsim a haverod?
- Suli után ráérsz?
- Igen.
- Jó, akkor ma megcsinálja.
- És hol van a műhelye?
- Mr. Morgen a tesztoszteron jótékony hatását a férfiakra, majd a második félévben tanuljuk. Kérem, addig legyen szíves befogni a száját, és ne tartson külön kiselőadást Ms. Argent-nek. Ms. Argent lehet, hogy az előző iskolájában megengedték a beszélgetést és a késést, de itt nem nézik jó szemmel! – mondta csípősen a tanárnő és folytatta az órát.
- Majd megmutatom. Suli után a parkolóban találkozunk – suttogta Eric.
- Mindig ilyen a tanár?
- Á, dehogy csak az első hetekben keménykedik, aztán jó fej – vigyorgott.
- Akkor jó.

Órák után a szekrényemben pakolásztam, amikor hirtelen megjelent mellettem Alice.
- Ó Alison, annyira sajnálom, hogy leráztalak. Remélem, sikerült megtalálnod a termet időben – nézett rám.
- Késtem egy kicsit, de minden rendben volt.
- Tényleg ne haragudj - ölelt meg hirtelen. - Csak meg kellett jelennem a megbeszélésen. És mennyit késtél? Melyik tanárt kaptad? Hogy fogadta?
- Egyszerre csak egy kérdést – viccelődtem. - Húsz percet késtem. Mrs. Bertelin lett a tanárom. Eléggé rosszul fogadta a késést.
- Úristen, jól kifogtad! Ha tudtam volna, hogy Ő a tanárod, inkább kések a megbeszélésről.
- Nem volt olyan rossz. Eric szerint csak az első hetekben ilyen szigorú aztán jó fej.
- Hát, én úgy hallottam, nagyon szigorú… - gondolkozott el, majd vigyorogni kezdett. – Na és, ki az az Eric? – bökött oldalba.
- Eric Morgen a padtársam. Ráadásul ő az a srác, aki megnyomta a lökhárítóm – mondtam és becsuktam a szekrényem ajtaját.
- És jó pasi? - kérdezte mosolyogva.
- Ööö, aranyos - indultunk az ebédélő felé.
- És? - nyaggatott tovább. - Ebédelsz velünk?
- Nem az esetem. Bocsi, de ma nem tudok, találkozok Eric-kel suli után.
- Aha, nem az eseted, de kihagyod miatta az ebédet velem? Höh, végzetes hiba - öltött rám nyelvet.
- Nem randira megyek – nevettem. - Csak a haverja műhelyébe.
- Végre már, mi?
- Ja. Nagyon zavar a horpadás. Megyek is. Jó étvágyat!
- Köszi, szia - mosolygott, majd elsietett, a közeledő Jasper-hez.

A parkolóba mentem, ahol már Eric várt.
- Szia! – köszöntem neki.
- Helló – köszönt vissza és a kezét felém tartotta.
- Mit szeretnél? – kérdeztem gyanakodva.
- A kulcsokat.
- Minek az neked? – baljós érzés fogott el.
- Hát gondolom ahhoz, hogy beinduljon a járgány – bökött a háta mögé.
- Na, ne – akadtam ki.
- Én vezetek, vagy sehova nem megyünk – jelentette ki. Kicsit sem tetszett az ötlet. Nagy nehezen előszedtem a kulcsokat a táskám aljáról.
- Tessék – hírtelen kikapta a kulcsokat kezemből és bepattant a kocsiba. Letekerte az ablakot és kihajolt rajta.
- Jössz már? – intett nekem. Beszálltam mellé és az arcát tanulmányoztam. Egy kisfiú izgatottságát véltem felfedezni rajta.
- Évek óta szerettem volna egy ilyen kocsit vezetni – mosolygott és beindította a motort. – Köszöntjük kedves utasainkat kérjük önöket, hogy csatolják be az övüket, dőljenek hátra és élvezzék az utazást – viccelődött.
- Ha nem indulsz el, akkor hogyan élvezzem az utazást? – nevettem.
- Na, ne siettess már. Ez egy nagyon fontos pillanat az életemben – mosolygott és kigördültünk a parkolóból.

A belvárosba mentünk.
- És, hogy tetszik a város? – kérdezte Eric.
- Hát nagyon békés – mondtam. Egyszer csak Eric félrerántotta a kormányt. – Hé, mit csinálsz?
Leparkolta a kocsit egy kávézó elé.
- Ja, bocsi. Csak nagyon fáradt vagyok, szükségem van egy jó erős kávéra – vigyorgott. – Látod azt a műhelyt ott szemben?
- Ühüm – bólintottam.
- Ott dolgozik a haverom. Állj be a kocsival! Pár perc és ott vagyok – mondta aztán kiszállt.
Átmásztam az ülésen, és beindítottam a kocsit. A műhely felhajtójára álltam. Kiszálltam a kocsiból, de nem láttam senkit.
- Hahó, van itt valaki? – kérdeztem, de nem válaszolt senki. A garázs ajtaja nyitva volt. Bementem a szerelő műhelybe. Bent egymás mellet sorban álltak a kocsik. Szétnéztem, de még mindig nem láttam senkit. – Hahó, van itt valaki? – kérdeztem még egyszer.
- Áú – hallottam egy fiú hangját és egy fém eszköz esett a földre. Gyorsan a hang irányába fordultam. Egy srác mászott ki az egyik kocsi alól. Dean volt az. Szakadt, olajos, munkás nadrág volt rajta, ami kicsit lentebb volt csúszva a kelleténél. Fekete testhez simuló pólója kiemelte széles vállát és izmos karját. A látvány magával ragadott. Nagyon jól nézett ki. Csak álltam ott és néztem.
- Már megint te vagy az? – kérdezte gorombán. – Mit bámulsz?
- Nem bámultalak – vörösödtem el.
- De igen. Amúgy meg mit akarsz? Követtél? – kérdezte vádlón.
- Nem követtelek.
- Hát, pedig nagyon úgy néz ki, hogy igen.
- Van jobb dolgom, is mint hogy téged kövesselek – csattantam fel.
- Ja, az örültek is azt mondják, hogy ártalmatlanok, mégis gyilkolnak.
- De én nem vagyok örült – akadtam ki.
- Hát nem úgy látszik – mondta.
- Dean, Alison itt vagytok? – hallottam Eric hangját.
- Gyere hátra – mondta Dean, de már Eric ott állt mellettem.
- Na, látom megismerkedtél Alison-nal. Nagyon rendes lány – mondta Eric, és átkarolta a vállam. Kibújtam Eric öleléséből.
- Ja, látom – fintorgott Dean.
- Ti már ismertétek egymást? – kérdezte Eric megdöbbenve.
- Igen. Emlékszel arra a dilis csajra, aki múltkor leöntött kémián?
- Aha – mondta Eric.
- Hé, én is itt vagyok és mindent hallok. Mi az, hogy dilis? – kiabáltam Dean-re.
- Ő volt az – mutatott rám.
- Haha – nevetett Eric. – Hát haver, jól elintézett múltkor.
- Töröld le a vigyort az arcodról és mond el, hogy mit keres itt a lány – mondta dühösen Dean.
- Megnyomtam a lökhárítóját azt kéne kikalapálni.
- Nagyszerű és hol a kocsi?
- Kint áll a felhajtón – mondtam.
- Én megnézem a kocsit, te pedig menj be Laurel-hez – adta ki a parancsot Dean.
- Most van egy kis dolgom. Tíz perc és itt leszek – fordult hozzám Eric.
- Oké – mondtam, aztán Dean-re néztem.
- Gyere – biccentett a fejével. Kimentünk a kocsihoz.
- Ez a te kocsid? – kérdezte Dean.
- Igen. Itt tolatott neki – mutattam a horpadásra.
- Az hittem jobban összetörte.
- Szerencsére nem – mondtam. Dean benyúlt a lökhárító mögé és kézzel kisimította a horpadást.
- Kész is.
- Dean – egy nő állt a garázs bejárata előtt. Dean a nőhöz sietett. Nem hallottam, hogy mit beszéltek míg Dean fel nem csattan: - Arról szó sem lehet.
- Márpedig vigyáznod kell rá – mondta a nő.
- De miért én? – mondta Dean mérgesen.
- Azért, mert én azt mondtam és most menj! – mondta a nő ellent mondást nem törően. Dean visszajött Eric kíséretében.
- Köszi, hogy megcsináltad. Mennyivel tartozom? – kérdeztem.
- Egy százassal – mondta Dean.
- Száz dollárral? – akadtam ki ismét.
- Nem. Százezer dollárral.
- Igaz, te most csak viccelsz?
- Nem, nagyon is komolyan gondolom.
- Persze, hogy csak viccel. Dean igazi móka mester – mondta Eric. – Nem tartozol semmivel.
- Biztos? – kérdeztem.
- Hát persze – mondta Eric.
- Akkor jó. Én most megyek, későre jár – mondtam.
- Hát igen, ideje menned – mondta gorombán Dean.

Beültem a kocsiba és hazamentem.

4. Fejezet ~ Gondolatok hálójában

Alice szemszöge.
Kedden este kint ültem az erkélyemen lévő padon, és csak összegömbölyödve gondolkoztam a dolgokon, amikor meghallottam magam mögül Jasper hangját.

- Szia – köszönt.

Szó nélkül fordultam meg, majd ismét a távolba révedtem.

- Anyukád engedett be – szólalt meg ismét.

Ismét nem feleltem semmit. Úgy viselkedek, mint egy féltékeny liba, pedig nem is a pasim.

- Alice, minden oké?

Megvontam a vállam.

- Ugye, tudod, hogy, ha bármi baj van, azt velem megbeszélheted – jött közelebb.

- Hogy, amikor egésznap le se szartál? Csak azzal az új csajjal lógtál egész álló nap…

- Ő új itt. Úgy, mint Alison. Én csak segítek neki beilleszkedni.

- De annyira, hogy még fél perced sem volt az állítólagos legjobb barátodra?

- Alice – ejtette ki lágyan a nevem.

Könnyes szemekkel néztem rá.

- Bocsi, nem tudom mi ütött belém – ráztam meg a fejem, majd arrébb csúsztam a padon.

Leült mellém, és megfogta a kezem.

- Bocsi, hogy nem beszéltem veled – nézett a szemembe.

- Nem kell bocsánatot kérned. Teljesen felesleges – haraptam az ajkamba. – Hülyén viselkedtem. Nekem kell bocsánatot kérnem tőled.

- Ne magyarázkodj. Nőből vagy – kacagta.

- Cöhh – fordítottam el a fejem.

- Vicceltem, na. Szent a béke? – nézett rám.

- Ha meg tudsz bocsájtani, akkor igen – bólintottam.

- Persze, hogy megtudok – mosolygott.

Miért csak most tűnik fel, hogy olyan szép szeme van?

Bekapcsoltam valami zenét, majd visszaültem a padra és beszélgetni kezdtünk.

- Kezd hideg lenni – dörzsöltem meg a karom egy kis idő múlva.

Erre csak elmosolyodott, majd mielőtt bármit mondott, átkarolt és magához húzott. A fejemet a vállára raktam, s még közelebb ültem hozzá.

- Így már jobb – sóhajtottam.

- Ennek örülök – simogatta meg a vállam.

Így ültünk, és néztük a csillagokat.

Miután hazament, még sokáig nem tudtam elaludni és persze későn is keltem. 

Másnap a suliból késtem vagy tíz percet… Ügyes vagyok, mondhatom. Matek órám volt, és gyorsan berontottam a terembe. Minden tekintet rám szegeződött.

- Elnézést – szólaltam meg halkan, majd beültem Jasper mellé.

- Minden oké? – kérdezte.

- Persze, csak elaludtam, és teleportálnom kellett – suttogtam.

- Ejnye – nézett rám.

- Jól van, jól van, tudom – fújtam ki magam. – Ne kezd!

A fél órán Jass-szel dumáltam, így nem túl sok ragadt meg bennem.

Óravégén elköszöntem Jass-től, majd odamentem Alison-hoz. Irodalmon úgyis mellette ülök.

- Jó reggelt - köszöntem mosolyogva. - Csak nincs valami gond? Nyúzottnak tűnsz.

- Á, semmi csak unalmas volt az óra

- Ühüm, ha te mondod – mosolygott, majd elkezdte kipakolni a cuccát.

- Mi ez a csalafinta mosoly? Mi történt?

- Semmi, csak boldog vagyok, mert kibékültünk Jasper-rel. Tegnap este átjött, és dumáltunk. Minden oké – vigyorogtam.

- Na az jó.

- Aha. Egyszerűen szárnyalok. Te viszont nem. Álmos vagy?

Vissza kell vennem a boldogságból, mielőtt tényleg szárnyalni kezdenék.

- Tegnap összetörték a kocsim és a srác azt ígérte, hogy ma felhív, de még nem tette meg.

- Kedves – forgattam meg a szemem.

- Ja - emelte égnek a szemét. - És mi történt még, hogy ennyire szárnyalsz a boldogságtól?

Éreztem, hogy elpirulok, csak nem tudom, miért.

- Kiderült, hogy csak rásózták a csajt, hogy körbevezesse a suliban, mivel ő is új itt.

- Miért pirultál el?

- Talán a tegnap miatt – vallottam be. – Igazából fogalmam sincs, hogy miért. Tegnap este összebújva néztük a csillagokat… - oké, most már tuti, hogy vörös vagyok. – De régen is sokszor csináltuk már ezt. És Ő nekem csak egy barát… - sóhajtottam, de a mosolyt nem lehetett eltüntetni az arcomról.

- Biztos, hogy csak egy barát? Nem kezd egy kicsit több lenni annál?

- Talán – temettem az arcom a kezeimbe. – De nem tudom…

- Hát ezt jobb, ha minél előbb kideríted, nehogy valami félreértés legyen belőle

- De még sose volt pasim – ismertem be. – Sose éreztem még ilyet… De nem tudom, hogy ő hogy fogadná ezt az egészet…

- Hát mindennek a kulcsa az idő. Várj egy kicsit, majd kiderül, hogy ő mit érez.

- Az lesz a legjobb – bólintottam, majd megszólalt a csengő. – Nem akarok irodalmazni – hajtottam le a fejem a padra. – Alszunk? – mosolyogtam Alison-ra.

- Hát persze.

- Akkor ezt megbeszéltük – kacagtam. – Jó éjt.

- Ne aludj már! – bökött oldalba.

- Héé – kacagtam. – Jól van na, akkor nem alszom – hunyorítottam rá.

Egész nap csak kattogott az agyam. Szegény Alison-nak néha háromszor is kellett mondania valamit, mire felfogtam, hogy miről beszél.

 Hetedik óráról vagy öt perccel hamarabb szabadultunk, így lementünk ebédelni.

- Na és van valami programod délutánra? – mosolyogtam barátnőmre.

- Nincs. Miért? Mit tervezel?

- Sétálhatnánk valamerre, amíg még ilyen szép idő van, és nem kell sokat tanuuuuuuu – ugrottam meg, mert valaki hátulról letámadt. – Jasper – fordultam meg. – Ezt ne merészeld még egyszer! – hordtam le, majd Alison felé fordultam. – Ő itt Jasper – mutattam be.

- Szia – tartotta ki a kezét.

- Szia - rázott kezed vele a lány.

- Biztosan te vagy Alison – mosolygott rá Jass.

- Igen - viszonozta a mosolyt Ali. - Ha nem tévedek te vagy Jasper. Már sokat hallattam rólad.

- Valóban? – ült le velünk szembe. – Remélem, csak jókat – kacagta.

- Mindenképpen – szórakoztam vele.

- Akkor jó – mosolygott. – Én is sokat hallottam rólad – nézett vissza Alison-ra.

- Hát remélem rólam csak rosszat hallottál - viccelődött.

- Hú, de még miket! – szórakozott Jass is.

- Akkor jó.

- Nos – fordultam vissza a barátnőm felé. – Szóval lenne-e kedved ma csavarogni valamerre?

- Igen. Nézzük meg a várost úgyse volt még időm körülnézni.
- Oké – bólintottam. – Akkor haza megyünk, lepakolunk, és a suli előtt találkozhatnánk.
- Jó csavargást lányok. Én megyek haza. Sziasztok!
- Szia – köszönt el Alison.
- Szia! – intettem vissza. – Este átjössz?
- Szerintem átnézek, aha.
- Oké, várlak – mosolyogtam rá.

Ebéd után hazamentünk, majd elindultunk, hogy körbevezessem a városban Alison-t.
- Ja és, nem tudom mennyire vagy ez a bulizós típus, de sokan mondják, hogy ez a legjobb hely – mentünk el egy diszkó mellett.

- Hát akkor megvan a szombat esti programunk.

- Öm, a miénk? – néztem rá nagy szemekkel.

- Aha, a miénk. Azt mondtad, hogy mások szerint jó hely. Magam akarok meggyőződni róla.

- Háát én nem vagyok az a bulizós típus – vallottam be.

- Hát esténkét nem a bulizással vagy elfoglalva hanem Jassel. Nagyon izzik köztetek a levegő.

Éreztem, hogy elvörösödök.

- Nem tudom… - mosolyogtam. – Igazából csak barát volt mindig is…

- Aha, csak barát VOLT.

- De kétlem, hogy Ő másképp tekint rám – mondtam miközben tovább haladtunk. – Ez a kedvenc kávézóm – váltottam i témát gyorsan.

- Na, akkor menjünk be.

- Oksi – majd ahogy beléptem üdvözöltem az ismerős személyeket. Pincérek, meg ilyenek.

- Sziasztok lányok! – köszönt az egyik pincér. – Mit hozhatok nektek? Alice, te a szokásosat?

- Igen, Sam az tökéletes lesz, köszönöm.

- Természetes. És a kis barátnődnek? – nézett át Alison-ra.

- Én egy - nézet Ali az étlapra. - Egy karamellás Latte macchiato tetejére csoki forgácsot. Köszönöm.

- Rendben – bólintotta Sam, majd távozott.

- Na tetszik a hely? – mosolyogtam barátnőmre.

- Nagyon tetszik.

- Ezt örömmel hallom.

- Itt a rendelés – jött vissza a srác. – A specialitásunk – tette le elém. – És egy karamellás Latte macchiato tetején csoki forgáccsal – tette le Alison elé.

Megköszöntük, majd iszogatni kezdtünk.

- És te? Te hogy állsz a pasik terén? – kérdeztem Ali-t.

- Mielőtt ide költöztünk volt egy srác...

- Aki, akivel, akiért… De? És…? – próbáltam folytatni a mondatát.

- Jártam vele egy kis ideig, de nem voltam szerelmes belé.

- Nyú – nyilvánultam meg. – Értem.

Tovább beszélgettünk, amikor megjelentek Amandáék. Na komolyan, már csak ők hiányoztak.

- Sziasztok! – köszöntek mosolyogva.

- Mit akartok? – húztam fel a szemöldököm.

- Gyere vissza hozzánk!

A vér meghűlt bennem. Soha!

- Nem – ráztam meg a fejem.

- Alice, te voltál a legjobb csapatkapitány. Én vagyok olyan jó. Szükség van rád, hogy a csapat összekapja magát – magyarázta Amanda.

- És ismétlem. Nem – néztem rá.

- Kérlek. Mindenki nevében. Mindenki azt szeretné, ha visszajönnél! Lesz újra kék a ruhánk. Hosszabb is lehet a szoknya meg a top… Minden visszaállna a régi kerékvágásba.

- Nem. Többé nem az én sportom ez! És most kérlek, hagyjatok békén!

Rám néztek, majd sértett kislányok módjára vonultak ki, én pedig Alison-ra pillantottam.

- Miért nézel így? - pislogtam a barátnőmre.

- Csak meglepődtem, hogy csapatkapitány voltál.

- Az régen volt – vontam meg a vállam. – Áprilisban kiléptem.

- Értem. Miért léptél ki?

Most mondjam el neki, hogy a boszorkányság miatt?

- Igazából, talán azért, mert besokalltam. Megválasztottam a helyettesemnek Amandát, mert beteg voltam két hétig. És mivel az edzések nem állhattak le, őt kértem meg, hogy fejezze be a koreográfiát, és eddze a többieket. Végzetes hiba volt. Az egészet átalakította… Kivett engem a formációból, mondván, hogy úgysem tudnám megtanulni négy nap alatt… Plusz még más szerkót is rendelt.

Nem hazudtam. Ez is oka volt annak, hogy kiszálltam.

- Most már tudom, hogy miért volt ilyen ellenszenves.

- Én akkor sem értem – vontam meg a vállam. – Ő miatta léptem ki. Arról már nem tehetek, hogy ilyen rosszak lette.

- Könnyebb mást hibáztatni.

- Ja, könnyebb – forgattam meg a szemem. – Azért néha hiányoznak az edzések – mosolyogtam. – Ízlik? – mutattam az itókájára.

- Aha. Holnap reggel is benézek szerintem.

- Na, ennyire megtetszett a hely? – kérdeztem.

- Igen. Egyszerűen imádom.

- Akkor most már tudod, hogy miért a kedvencem?! – kacagtam.

- Igen - bólogatott.

Beszélgettünk még egy keveset, majd hazamentünk.

Este még Jasper átnézett hozzám. Imádom, ha velem van…